Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adolf Hitler Könyve 16.-rész

XII. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt fejlődésének kezdete
Ha e kötet végén mozgalmunk fejlődésének első stádiumát ecsetelem és röviden rátérek néhány ezzel összefüggő kérdésre, ez nem azt jelenti, mintha mozgalmunk szellemi céljairól akarnék értekezést írni. Új mozgalmunk szellemi céljai és feladatai oly hatalmasak, hogy azokat külön kötetben kell tárgyalnom. Éppen ezért a második kötetben fogom a mozgalom programjának alapjait részletesen kifejteni és megkísérelni annak vázolását, hogy mit értünk az "állam" fogalma alatt. Magunkról beszélek, itt azonban arra a sok százezer emberre gondolok, akiknek alapjában véve ugyanaz a kívánságuk, anélkül azonban, hogy kellőképpen kifejezésre tudnak juttatni azt, ami szemük előtt lebeg. Mindenik, tényleg nagy reformnak az a jellemző vonása, hogy kezdetben gyakran csak egy ember küzd érte, ámbár sok millió a híve. Célja gyakran már évszázadok óta százezrek hő kívánsága, míg végre akad valaki, aki ennek az általános akarásnak szószólójává válik, és mint a régi vágy zászlóvivője, győzelemre juttatja az új eszmét.
Azt, hogy sok millió ember szívét a jelenlegi viszonyok lényeges megváltoztatásának vágya tölti el, legjobban az a nagy elégedetlenség bizonyítja, amely az egész világon uralkodik. Ez az elégedetlenség ezerféle módon jut kifejezésre; egyesek kétségbeesnek és elvesztik a reménységüket, másokon utálat, düh és felháborodás vesz erőt, egyesek közömbösek maradnak, mások pedig fellázadnak. Erről az elégedetlenségről tanúskodnak mindazok, akik a nyilvános választásoktól tartózkodnak, valamint azok is, akik a szélső baloldali pártok fanatikus vét teszik ki.
Fiatal mozgalmunknak ezekre kell támaszkodnia. Mozgalmunknak nem szabad az elégedettek és jóllakottak mozgalmának lennie, hanem a szenvedőket, az elégedetleneket és a szerencsétleneket kell felkarolnia. Nem szabad a néptömeg felszínén mozognia, hanem annak mélyében kell gyökeret vernie.
Politikai szempontból 1918-ban az volt a helyzet, hogy a nép két részre szakadt. Az első, éspedig a kisebbik fele, a nemzeti értelmiség rétegéből állott, és soraiban nem voltak fizikai munkások. Politikai irányzata külsőleg nemzeti jellegű volt, de ez alatt nem értett mást, mint az ún. állami érdekek unalmas és gyenge képviseletét, melyek egyúttal nyilván a dinasztikus érdekekkel voltak azonosak. Eszméit és céljait hiányos és felületes szellemi fegyverekkel igyekezett megvalósítani, ezek azonban megtörtek ellenfelei erőszakosságán. A forradalom egyetlenegy borzasztó csapással leterítette ezt a rövid idővel előbb még uralkodó osztályt, amely gyáva remegéssel tűrte a kegyetlen győztes által reá rótt megaláztatást.
Ezzel szemben állott a másik osztály: a fizikai munkások osztálya. Ez utóbbiak többé-kevésbé radikális marxista mozgalmak köré csoportosultak, és el voltak szánva arra, hogy minden szellemi ellenállást erőszakkal törjenek meg. Ellenségei voltak a nemzeti érdekeknek, és elősegítették az idegen elnyomatást. Ez az osztály szám szerint többszörösen erősebb volt, de mindenekelőtt magában foglalta a nemzet ama elemeit is, melyek nélkül a nemzeti újjászületés elképzelhetetlen és lehetetlen.
Azzal ui. már 1918-ban is tisztában kellett lennünk, hogy a német nép újjászületése csakis külhatalmi pozíciónk visszanyerése révén lehetséges. Ennek azonban nem a fegyver képezi előfeltételét mint ahogy polgári "államférfiaink" hangoztatják , hanem csakis akaraterőnk. A német népnek egykor bőven volt fegyvere, és mégsem volt képes szabadságát megvédeni, mert hiányzott nemzeti önfenntartási ösztönének és akaratának ereje. Bármilyen kitűnő legyen is a fegyver, holt és értéktelen tárgy mindaddig, amíg az emberekből hiányzik az a szellem, amely mindenkor kész és eltökélt arra, hogy a tömeget vezesse. Németország nem azért vált védtelenné, mert nem voltak fegyverei, hanem mert hiányzott belőle az akarat, hogy létének fegyvereit megőrizze.
Ha ma, különösen a baloldali politikusok, arra mernek hivatkozni, hogy fegyvertelenségünk az oka az ő engedékeny és gyönge, valójában azonban hazaáruló külpolitikájuknak, erre csak azt lehet válaszolni: Nem! Ennek éppen az ellenkezője igaz! Nemzetellenes, gaz politikátokkal fegyvereztetek le bennünket akkor, amikor nemzeti érdekeinket elárultátok! Most pedig azt a látszatot akarjátok kelteni, mintha nyomorult tehetetlenségetek oka a fegyverek hiányában volna. Ez a tételetek is hazugság!
A szemrehányás azonban éppen oly mértékben illeti a jobboldali politikusokat is. Csak nyomorult gyávaságuk révén lophatta ki 1918-ban a nemzet kezéből a fegyvert az uralomra került zsidó banda. Éppen ezért nekik nincs joguk és okuk hideg meggondoltságuk (mondd: "gyávaságuk") kényszereként fegyvertelenségünkre hivatkozni. Egyedül gyávaságuk az okozója mai védtelenségünknek!
A német hatalom visszanyerése tehát nem a fegyvergyártástól függ, hanem attól, hogy vajon sikerül-e újra felébresztenünk népünkben azt a szellemet, amely őt a fegyverviselésre képesíti. Ha ez a szellem úrrá lesz népünkön, akaratunk száz utat talál arra, hogy újra visszanyerje fegyvereit! A gyáva embert állig felfegyverezhetjük, mégsem képes védekezni, ha megtámadják. Az ő kezében a legjobb fegyver sem ér annyit, mint a bátor ember kezében a furkósbot.
Politikai hatalmunk visszanyerésének kérdése már csak azért is elsősorban nemzeti önfenntartási ösztönünk újjászületésétől függ, mert a külpolitika irányzata, valamint az állam erejébe vetett bizalom, a tapasztalat szerint, kevésbé a fegyverek száma után igazodik, mint inkább egy nemzet akár jelen való, akár csak feltételezett erkölcsi ellenállóképessége után. És hogy vajon lehet-e egy néppel szövetkezni, az nem annyira holt fegyverállományától függ, mint inkább lángoló nemzeti akaratától és hősi, halálmegvető elszántságától. Mert szövetséget nem fegyverekkel, hanem emberekkel szokás kötni. Az angol népet pl. addig fogj a a világ értékes szövetségesnek tekinteni, amíg vezetőitől és népétől elvárható az az erőkifejtés és szívósság, amely kész a felvett harcot az időtől és a hozandó áldozatoktól függetlenül minden áron végigküzdeni és a győzelmet kierőszakolni. Emellett nem szükséges, hogy a pillanatnyi felkészültség a többi állam hadikészültségével arányos legyen.
Ha megértjük végre, hogy a német nemzet újjászületése politikai létfenntartási akaratának visszanyerésétől függ, akkor világos az, hogy nem elég, ha azokat az elemeket nyerjük meg mozgalmunk számára, akik már maguk is hazafias érzelműek, hanem a tudatosan nemzetellenes tömeget is nemzeti érzelművé kell tennünk.
Fiatal mozgalmunknak, amely a szuverén német állam újjáépítését tűzte ki céljául, teljes erejével azért kell küzdenie, hogy megnyerje a nagy tömeget. Bármennyire is siralmas ún. "nemzeti polgárságunk", és bármily silánynak is lássék hazafiassága, az ő részéről nem várható komoly ellenállás erőteljes nemzeti bel és külpolitikával szemben. Még ha a német polgárság közismert rövidlátó korlátoltságából kifolyólag akárcsak egykor Bismarckkal szemben, passzív ellenállásra is szánná rá magát, a felszabadulás órájában ekkor sem kell félni attól, hogy közmondásos gyávasága mellett aktív ellenállást fog kifejteni.
Másképp áll a helyzet a nemzetközi felfogást valló honfitársaink tömegénél. Nemcsak azért, mert primitív egyszerűségüknél fogva hajlamosak az erőszakra, hanem azért is, mert zsidó vezetőik brutálisabbak és kegyetlenebbek is. Ők éppen úgy meg fognak fojtani minden nemzeti mozgalmat, mint ahogy annak idején gerincét törték a német hadseregnek. Tekintettel arra, hogy a parlamentáris kormányzatú államban érvényre jutó többségük meg fog gátolni mindennemű nemzeti irányú külpolitikát, az sem fogják tűrni, hogy nemzetünk erejének tudatára ébredjen, lehetetlenné fogják tenni, hogy nemzetünk más népekkel szövetséget köthessen. Nemcsak mi tudjuk, hogy gyöngeségünk fő oka a 15 millió marxista, demokrata, pacifista és centrumpárti tag; hanem a külföld is, mely szövetségkötési képességünket ennek a tehertételnek súlya szerint értékeli. Nem szokás olyan állammal szövetséget kötni, melynek aktív néprétegei legalábbis passzív álláspontot foglalnak el minden határozott irányú külpolitikával szemben.
Ehhez járul még az is, hogy a hazaáruló pártok vezetői már csupán önfenntartási ösztönüknél fogva is ellenséges szemmel fognak kísérni minden nemzeti mozgalmat. Történelmi alapon el sem képzelhető, hogy a német nép még egyszer visszanyerje régi hatalmi állását anélkül, hogy le ne számolna azokkal, akik államunk hallatlan méretű összeomlásának okozói voltak. Mert az utókor ítélőszéke előtt 1918 novembere nem egyszerű árulás, hanem hazaárulás számba fog menni.
Németország önállósága tehát népünk öntudatos belső egységétől függ.
De tisztán technikai szempontból tekintve, a német szabadság kifelé mindaddig utópia marad, amíg a nagy tömeg nem lép felszabadulásunk eszméjének szolgálatába Katonailag nézve legelsősorban is minden katonatiszt be fogja látni, hogy a külföld ellen diákcsapatokkal háborút viselni nem lehet, hanem szellemi képességeken kívül erős ökölre is szükségünk van. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a honvédelem, amely kizárólag az ún. intelligenciaköreire támaszkodik, a nemzet pótolhatatlan kincsét pazarolja el. Pótolhatatlan hiányát érezzük majd
később annak, hogy a fiatal német értelmiség 1914 őszén a flandriai síkságon elpusztult. Ő volt a nemzet legértékesebb kincse, és a háború folyamán ezt a veszteséget nem lehetett pótolni. Másrészt a munkásság tömegei nélkül nemcsak hogy nem készülhetünk fel a háborúra, hanem még a technikai előkészületek sem vihetők keresztül mindaddig, amíg az egész nép akaratának egyöntetűsége hiányzik. Népünk, amelynek fegyvertelenségét a versaillesi béke árgus szemei ellenőrzik, csak akkor tehet előkészületeket szabadságának és függetlenségének visszanyerésére, ha megsemmisítjük a hazaárulókat. Ne maradjanak meg azok, akiknek velük született jellemtelensége megengedi, hogy a közmondásos harminc ezüst pénzért bárkit is eláruljanak. Ezekkel, ha kell, hamarosan leszámolunk, viszont legyőzhetetlennek látszik ama milliók serege, akik politikai meggyőződésből ellenségei a nemzeti újjászületésnek, de csak addig, amíg ellenséges magatartásuk okozóját, a nemzetközi marxista világnézetet, szívéből és agyából kiirtjuk.
Ha tehát hazánk jövőjének kedvező alakulása attól függ, vajon sikerül-e megnyernünk népünk széles rétegeit, akkor mozgalmunknak ezt kell legfőbb és legfontosabb feladatának tekintenie. Pillanatnyi sikerekkel nem szabad megelégednünk, hanem cselekvésünket mindig jövőnkre való befolyása szempontjából kell irányítanunk.
Már 1919ben tisztában voltunk azzal, hogy mozgalmunk legfőbb célja a nagy tömeg hazafias lelkületének felébresztésében kell látnunk.
Taktikailag a következő követelményeknek kell megfelelnünk.
1. Nem szabad visszariadnunk a legmesszebbmenő szociális áldozattól sem, ha meg akarjuk nyerni a nagy tömeget hazánk újjászületésének eszméje számára.
Bármily messzemenő gazdasági engedményeket is adunk ma a munkavállalóknak, ezek semmiképpen sem hasonlíthatók az egész nemzetnek ahhoz a nyereségéhez, amelyet a nép széles rétegeinek hazánk számára való megnyerése jelent. Csak a vállalkozóink körében sajnos igen gyakran észlelhető rövidlátó esztelenség nem képes felismerni, hogy tartós gazdasági fellendülés és ebből kifolyólag gazdasági haszon mindaddig elgondolhatatlan, míg népünk hazafias szolidaritása újra helyre nem áll.
Sohasem veszíthettük volna el a háborút, ha a német szakszervezetek a háború folyamán a munkásság érdekeit a végsőkig képviselték volna, ha a jutalék sóvár vállalkozókat akár sztrájk révén is kényszerítették volna arra, hogy teljesítsék az általuk képviselt munkásság követeléseit, ezzel egyidejűleg pedig a honvédelem érdekei tekintetében is éppen olyan fanatikusan nyilatkoztak volna meg német voltuk mellett, és fenntartás nélkül megadták volna hazájuknak azt, ami azt megilleti. A háború megnyerésének óriási jelentőségével szemben még a legmesszebbmenő gazdasági engedmények is nevetségesek lettek volna.
Mozgalmunknak, amely újra vissza akarja vezetni a német munkást a német nép táborába, tisztában kell lennie azzal, hogy a gazdasági áldozatok e kérdés tekintetében mindaddig nem játszanak szerepet, amíg hazánk gazdasági létét és függetlenségét nem veszélyeztetik.
2. Csakis a szociális életszínvonal emelésével lehetséges a tömegek hazafias nevelése, csak így teremthetők meg azok az előfeltételek, amelyek az egyes embert arra képesítik, hogy kivegye részét a nemzet kulturális javaiból.
3. Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem vihető keresztül a nagy tömeg nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes.
4. A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja.
A nagy tömeg csak alkotó része a természetnek, és nem képes megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, akiknek nézetei merőben ellentétesek. A természet ui. azt kívánja, hogy az erősebb győzedelmeskedjék, és a gyengébb elpusztuljon, vagy pedig feltétel nélkül adja meg magát.
A nagy tömeg nacionalizálása csak akkor sikerülhet, ha népünk lelkiségéért folytatott pozitív harcunk mellett népünk nemzetközi megrontóit kiirtjuk.
5. Ha meg akarjuk szabadítani a német népet felfogásával eredetileg meg nem egyező mai tulajdonságaitól és rossz oldalaitól, akkor meg kell szabadítanunk őt e tulajdonságok okozóitól is.
A faji probléma és ezzel kapcsolatosan a zsidókérdés világos felismerése nélkül a német nép többé sohasem lesz képes naggyá lenni.
A faji kérdés a világtörténelemnek és az emberi kultúrának is kulcsa.
Azok a népek, amelyek nem képesek többé fajuk tisztaságát fenntartani, minden cselekvésükben elvesztik lelki egységüket.
6. A jelenleg nemzetközi táborban álló népünk nem jelenti a jogos érdekek képviseletéről való lemondást. Egyes rendek és hivatások egymással ellentétes érdekei még nem jelentenek osztályharcot; ezek csak gazdasági életünk természetes folyományai. A hivatás szerinti tagozódás semmiképpen sem áll ellentétben a népközösséggel, mert az utóbbi a nép egységét biztosítja mindazokban a kérdésekben, amelyek az egész népre vonatkoznak.
Az osztállyá tömörült rendeknek a népközösségbe vagy az államalakulatba való bekapcsolása nem jelenti a magasabb osztályok lefokozását, hanem az alacsonyabb osztályok színvonalának emelését.
Olyan mozgalomnak, amely a német munkást becsületes módon vissza akarja adni nemzetének, és ki akarja szakítani a nemzetközi őrületből, annak a legélesebben kell szembefordulnia különösen a vállalkozó körökben uralkodó ama felfogással, amely a népközösség alatt a munkavállalónak a munkaadóval szembeni ellenállást nem tűrő gazdasági kiszolgáltatását érti, és amely a legjogosabb gazdasági létérdek biztosításának kísérletében sem lát egyebet, mint a munkavállaló támadását a népközösség ellen. Ennek a felfogásnak a képviselete semmi egyéb, mint tudatos hazugság hangoztatása; a népközösség elve nemcsak az egyik oldal felé, hanem a másik felé is kötelességeket ró az érdekeltekre.
Amennyire a munkás vétkezik a valódi népközösség gondolata ellen, ha tekintet nélkül a nemzetgazdaság egyetemes érdekeire és fennállásának szükségességére, pusztán saját hatalmára támaszkodva zsaroló követelményeket támaszt, éppen annyira vétkezik a vállalkozó is a közösség ellen, ha a nemzeti munkaerőt embertelen és kizsákmányoló módon folytatott üzemvezetéssel kihasználja, csak azért, hogy a munkások verejtékéből milliókat harácsoljon magának össze. Az ilyen munkaadónak nincs joga ahhoz, hogy magát nemzetinek nevezze, nincs joga ahhoz, hogy népközösségről beszéljen. Az ilyen munkaadó önző senkiházi, aki a szociális elégedetlenség megteremtésével későbbi harcokat idéz elő, amely harcok viszont mindig csak ártanak a nemzetnek.
Az a tartalék, amelyből a mi fiatal mozgalmunknak híveit kell toboroznia, elsősorban tehát a munkásság nagy tömege lesz. Ezt kell mindenekelőtt a nemzetköziség béklyóitól megszabadítani, szociális bajaitól megmenteni, kulturális elesettségéből felemelni, hogy azután, mint zárt, értékes nemzeti érzésű és nemzeti szándékú tényezőt vissza lehessen adni a népközösségnek.
Azokat, akik a nemzeti érzésű értelmiség körében szívük egész melegével viseltetnek népünk és annak jövője iránt, azokat, akik felismerik e tömegek lelkének megnyeréséért folytatott harcunk jelentőségét, mozgalmunk soraiban, mint annak értékes szellemi gerincét, a legszívesebben fogadjuk.
Szándékunk azonban nem az, hogy az amúgy is hazafias érzelmű osztályok táborát átalakítsuk, hanem hogy megnyerjük a nemzetellenes elemeket.
Ez a szempont mértékadó a mozgalom taktikájára nézve is.
7. Ennek az egyirányú, de éppen ezért világos állásfoglalásnak a mozgalom propagandájában is kifejezésre kell jutnia. Ha kellő hatást akarunk elérni, propagandánkat is kizárólag egy irányba kell folytatnunk, mert máskülönben a két tábor szellemi előképzettségének különböző volta folytán vagy nem érti meg az egyik, vagy pedig annyira természetesnek és ennélfogva unalmasnak találja a másik oldal, hogy egyszerűen elveti.
A szociáldemokrácia és az egész marxista mozgalom hódító ereje nagyrészt hallgató közönségének egységében és egyoldalúságában rejlett. Minél korlátoltabb és bárgyúbb volt látszólag gondolatmenete, annál könnyebben fogta fel és emésztette meg az a tömeg, mivel az előadott dolgok megfeleltek szellemi színvonalának.
Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerű és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelően kell beállítani, helyes voltának egyetlen zsinórmértéke pedig a hatásos siker. Fiatal mozgalmunk gyakorlati munkájában azok a gondolatok szolgáltak mintaképül, amelyeket már a háborús propagandával kapcsolatban előzőleg megemlítettem.
Azt, hogy ez mennyire helyes volt, legjobban sikerünk bizonyítja.
8. A politikai reformmozgalmak sohasem érhetik el céljukat valamely uralkodó hatalom befolyása és felvilágosító munkája révén, hanem kizárólag a hatalom megszerzése által. Minden világrengető eszmének nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy biztosítsa önmaga számára azt az eszközt, mely célkitűzéseinek keresztülvitelét lehetővé teszi. Az ilyen vállalkozás jogos vagy jogtalan voltának egyetlen földi bírája a siker. Siker alatt azonban nem a politikai hatalom puszta megszerzését értjük ahogy az 1918-ban történt, hanem annak áldásos hatását is a nép életére. Az államcsíny tehát még nem tekinthető sikerültnek akkor mint azt felületes államügyészek gondolják , ha a forradalmárok az államhatalmat kezükbe kerítették, hanem csak akkor, ha a forradalmi tevékenység alapját képező szándék megvalósítása a nemzet javát inkább szolgálja, mint az őt megelőző kormányforma. Amit a "német forradalom"-nak nevezett 1918. évi lázadásról nem lehet elmondani.
Ha a gyakorlati reformok keresztülvitele vezérli a politikai hatalomért küzdő mozgalmat, akkor annak elejétől fogva érezni kell, hogy a nagy tömeg érdekéért küzd, tehát nem irodalmi kaszinó, sem pedig nyárspolgárok kocsmai asztaltársasága.
9. Az új mozgalom lényegéből és belső szervezetéből kifolyólag ellensége a parlamentnek. Elveti tehát a vezért mások véleményének végrehajtójává lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában éppen úgy, mint saját benső szervezetében. A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, amely ennélfogva a legnagyobb felelősséggel is jár.
Ennek az elvnek gyakorlati következménye a mozgalomra nézve a következő.
A szervezet helyi csoportjának elnökét a közvetlenül felette álló vezér nevezi ki, és ő a csoport felelős vezetője. Minden bizottság az ő véleményező szerve, alárendeltje, nem pedig megfordítva. Szavazóbizottságok nincsenek, hanem csak bizonyos munkakörrel bíró bizottságok, úgyhogy az ő vállán nyugszik az egész felelősség. Ugyanez az elv érvényesül a magasabb szervezeti egységekben, így a járási, körzeti és kerületi egységekben is. A vezető mindig kinevezés útján nyeri megbízatását, csak az egész párt vezérét választja az egyesülési jogszabályokra való tekintettel a közgyűlés. Ő azután kizárólagos, felelős irányítója az egész mozgalomnak. A mozgalom tagjainak jogában áll őt az új választás fóruma előtt felelősségre vonni és hivatalától megfosztani, ha vétett a mozgalom alapelvei ellen vagy pedig annak érdekeit rosszul képviselte. Az ő helyébe lép az új, tehetségesebb vezér, akinek ugyanolyan nagy a tekintélye és felelőssége.
A mozgalomnak egyik legfőbb feladata, hogy ezt az elvet nemcsak keretein belül, hanem az egész államban vezérelvvé tegye.
Aki vezér akar lenni, annak a legnagyobb és feltétlen tekintély mellett a végső és legsúlyosabb felelősséget is vállalnia kell. Ha erre nem képes vagy túl gyáva ahhoz, hogy cselekvésének következményeit viselje, akkor nem való vezérnek.
Az emberiség haladása és kultúrája nem a többség szavazati jogának terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik.
10. A mozgalom politikai munkájának keretén kívülálló vagy alapvető jelentősége folytán ránézve érdektelen kérdésekkel nem foglalkozik. Nem feladata a vallási reformáció, hanem népünk politikai újjászervezése. A két fő vallásfelekezetben népünk létének egyenlő értékű támaszát látja. Ezért küzd ama pártok ellen, amelyek népünk vallásos és erkölcsi alapját pártcélok eszközévé alacsonyítják le.
Mozgalmunk végcélját nem abban látja, hogy megdőlt államformát újra helyreállítson vagy pedig egy másik államforma ellen küzdjön, hanem hogy megteremtse azt az alapot, amely nélkül nem maradhat fenn sem köztársaság, sem pedig monarchia. Nem az a hivatása, hogy helyreállítsa a monarchiát, sem pedig az, hogy megszilárdítsa a köztársaságot, hanem az, hogy megteremtse az új német államot.
11. Mozgalmunk belső szervezetét a célszerűség, nem pedig alapelvek határozzák meg.
Nem az a legjobb szervezet, amely a mozgalom vezetősége és egyes tagjai közé a legnagyobb, hanem a lehető legkisebb közvetítő apparátust iktatja. Mert a szervezet feladata az, hogy közvetítse az emberek sokasága számára az egyéniség agyában megfogalmazott eszmét és ellenőrizze annak valóra váltását.
A szervezet maga tehát nem egyéb, mint elkerülhetetlen eszköz. A legjobb esetben egy cél elérésének eszköze, legrosszabb esetben pedig öncél.
Minthogy a világon a gépies természetű emberek száma nagyobb, mint a nagy eszméket szülő embereké, azért könnyebben alakulnak ki a szervezetek, mint az eszmék.
A megvalósulásra törekvő és rendesen újító jelleggel bíró eszme útja nagy vonásokban a következő.
Valamely zseniális gondolat egy ember agyában megszületik, aki viszont hivatva érzi magát arra, hogy gondolatait az emberiség közkincsévé tegye. Szóban hirdeti nézetét és lassanként szert tesz egy szűkebb körű hallgatóságra. Az egyéni elgondolásoknak a környezetre irányzott ilyen közvetlen és személyes átültetése az eszme terjesztésének legideálisabb és legtermészetesebb eszköze. Minthogy azonban az új tan híveinek száma állandóan gyarapszik, lassan lehetetlenné válik, hogy az eszme hordozója továbbra is személyesen hasson híveinek nagy tömegére és egyedül vezesse őket. Ezzel az ideális állapot megszűnik, és helyébe a szervezkedés szükségszerűsége lép. Lassanként kisebb helyi csoportok keletkeznek és ezek a politikai mozgalom keretén belül a későbbi szervezet csírasejtjeit alkotják.
Az első szervezeti sejtek alapításánál mindig tekintettel kell lennünk arra, hogy az eszme eredeti kiindulópontjának jelentőségét ne csak megőrizzük, hanem azt lényegesen fokozzuk is. A mozgalom kiindulópontjának eszményi, erkölcsi és tényleges nagyságát annál inkább kell fokoznunk, minél inkább szükségessé válik a mozgalom egyre több sejtjének szervezeti egységekbe csoportosítása.
E megfontolásokból mozgalmunk benső felépítésére a következő elvek adódtak.
a) Egész munkánk egyelőre egyetlenegy helyen összpontosult, Münchenben. Ahhoz, hogy mozgalmunk és vezetői közismertté válhassanak, mindenekelőtt egyetlen helységben kellett megrendítenünk a marxista tan legyőzhetetlenségébe vetett hitet, és be kellett bizonyítanunk a vele merőben ellentétes mozgalom létjogosultságát.
b) Helyi csoportok alapítása csak akkor történhet, amikor a müncheni központ vezetőségének tekintélye már általános és feltétlen elismerésnek örvend.
c) Kerületi, járási és országos szövetségek csak akkor alapítandók, ha a központ tekintélyének feltétlen elismerése biztosnak látszik. Szervezetek alapítása még attól is függ, hogy vajon van-e vezető szerepre alkalmas egyéniség.
E kérdésben kétféle úton haladhatunk.
a) Ha a mozgalomnak megvannak a vezetőségre hivatott egyének kiképzéséhez szükséges anyagi eszközei, az ily módon nyert egyéneket tervszerűen, a taktikai és egyéb célszerűségi szempontok szerint szolgálatba állítjuk.
Ez a könnyebb és gyorsabb út, ehhez azonban nagy pénzösszegre van szükség, mivel csak fizetett vezetők tudnak a mozgalom érdekében teljes odaadással dolgozni.
b) A mozgalom pénz híján nem képes hivatalos vezetőket alkalmazni, hanem egyelőre tiszteletbeli vezetőkkel kénytelen beérni. Ez az út lassúbb és nehezebb út.
Így esetleg jelentékeny területek parlagon hevernek mindaddig, míg híveinek sorából ki nem válik az az egyéniség, aki képes személyét a vezetőség rendelkezésére bocsátani, az említett területeken a mozgalmat megszervezni és vezetői.
Közben előfordulhat, hogy egyes vidékeken senki sem akad, míg másutt két, sőt három egyenlő képességű vezető is adódik. A fejlődésnek ez a nehézsége igen nagy, és csak évek múlva győzhető le.
A szervezeti alakulatok alapításának előfeltétele azonban mindig az, vajon van-e megfelelő vezető egyéniség.
A politikai szervezet vezetők nélkül éppen olyan értéktelen, mint a hadsereg szervezett alakulatai tisztek nélkül.
12. A mozgalom jövője híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdető és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ.
Téves az a hit, hogy a mozgalom megerősödik, ha más hasonló célú mozgalommal egyesül. Az ilyen növekedés természetesen növeli látszólagos nagyságát, és a felületes szemlélő szemében hatalmát is, ezzel azonban valójában csak a később mindinkább érvényre jutó gyengeségének magvát veti el.
Bármennyire is hangoztatják, tényleg azonban kizárt dolog, hogy két mozgalom teljesen hasonló legyen, különben nem léteznék két mozgalom, csak egy. Bármily jelentéktelennek is látszódjon a különbség, tény az, hogy megvan, még akkor is, ha csak a vezetők különböző képességében rejlik is ez az eltérés. A természetes fejlődésnek azonban nem az a törvénye, hogy két különböző alakulat egyesüljön, hanem hogy az erősebb győzzön és erejét e küzdelem folytán fokozza.
Két hasonnemű politikai pártszervezet egyesülése pillanatnyi előnnyel járhat ugyan, az ilyen módon nyert előny azonban később belső gyengeségének lehet okozója.
A mozgalom nagyságát kizárólag belső erejének szabad fejlődése és az összes versenytársain aratott győzelméig állandóan fokozódó ereje biztosítja. Sőt joggal állíthatjuk azt, hogy ereje és ebből eredő létjogosultsága csak addig nő, míg léte előfeltételeinek a küzdelem elveit tekinti. Abban a pillanatban túllépte erejének legnagyobb fokát, amelyben a végső győzelem az ő oldalára szegődik.
Egy minden nagy eszmét megtestesítő hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, amely jogos voltának tudatában másokkal szemben türelmet nem ismerő módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyőzhetetlen, és az üldözés csak erősíteni fogja.
A kereszténység nagysága sem abban állott, hogy az antik világ hasonnemű bölcseleti irányzatával egyezkedni törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében.
13. A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktől nem szabad félniük, tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre.
Nem tisztességes német és nem igaz nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és nem átkoznak.
A mozgalom híveinek és tágabb értelemben az egész népnek figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a zsidó újságok mindig hazudnak, és hogyha véletlenül igazat is mondanak, azt csak azért teszik, hogy azzal valami nagyobbfajta hazugságot leplezzenek.
Az a legjobb barátunk, akit leginkább ócsárolnak, és az áll hozzánk legközelebb, akit halálos gyűlöletükkel sújtanak.
Ha ezek az elvek híveink húsává és vérévé válnak, mozgalmunk megrendíthetetlenné és legyőzhetetlenné válik.
14. Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni, hogy minden emberi érték a személyi értékben rejlik.
Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kultúraalkotó elemet képviseli. Amily kevéssé pótolható a hírneves művész, és félbehagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költőt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért.
A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az államművészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fűződnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belőlünk ama roppant nagy erő, amely a nagy emberekből árad.
Ezzel a zsidó van legjobban tisztában. Ő gondoskodik leginkább arról, hogy fajtájának kimagasló egyéniségeit, akiknek nagysága rendszerint az emberiségnek és a kultúrának feldúlásában rejlik, istenítsék.
Csak más népek nagy szellemeinek tiszteletét igyekszik emberhez nem méltó "személyi kultusznak" bélyegezni.
Mozgalmunk keletkezésének első idejében semmi sem volt hátrányosabb ránk nézve, mint az a körülmény, hogy nevünk teljesen ismeretlen volt; már ez is kétségessé tette sikerünket. Igen nehéz volt eleinte amikor csak 6, 7 és 8 ember hallgatta a szónok beszédét e kis körben felébreszteni és ébren tartani a mozgalmunk jövőjébe vetett hitet.
Képzeljük el a helyzetet, hogy hathét férfiú, csupa névtelen, szegény ördög, azzal a szándékkal szövetkezik, hogy megindítsa azt a mozgalmat, amely majdan a Német Birodalom hatalmának és dicsőségének helyreállítására lesz hivatott. Akkoriban boldogok lettünk volna, ha ránk támadt vagy legalábbis kinevetett volna valaki. Nyomasztó volt különösen az én számomra, hogy mozgalmunkat kívülünk a világon senki sem ismerte.
Amikor e férfiak körébe léptem, még szó sem lehetett arról, hogy valaha párt vagy mozgalom fog körünkből kialakulni. Első találkozásunk alkalmával nyert benyomásomról már másutt megemlékeztem. A rákövetkező hetek folyamán alkalmam volt az egyenlőre lehetetlennek látszó ún. "pártot" közelebbről tanulmányom tárgyává tenni. Az ily módon nyert kép, tudja isten, valahogy nagyon is nyomasztóan hatott. A szó legszorosabb értelmében egyáltalán semmivel sem rendelkeztünk a párt nevén kívül. A párt bizottsága jelentette egyúttal tagjaink összességét is, ez pedig egyelőre nem volt egyéb, mint ami ellen tulajdonképpen küzdeni akartunk: miniatűr parlament. Nálunk is a szavazati többség elve uralkodott. Míg a nagy parlamentek legalább nagy problémák felett kiabálták rekedtre torkukat, addig e kis körben véget nem érő vita tárgyát képezte már az is, ha válaszolnunk kellett egy véletlenül hozzánk tévedt levélre.
A nyilvánosság természetesen minderről egyáltalán semmit sem tudott. Münchenben néhány tagnak és ismerőseiknek kivételével még a párt nevét sem ismerték.
Szerdánként egy müncheni kávéházban tartottuk bizottsági üléseinket, és hetenként egyszer vitaestet rendeztünk. Mivel a mozgalom tagjainak létszámát egyelőre a bizottság képviselte, a jelenlevők mindig ugyanazok voltak. Körünket tehát ki kellett tágítanunk és új híveket kellett toboroznunk, mindenekelőtt azonban arra kellett törekednünk, hogy mozgalmunk nevét bármi módon ismertté tegyük.
Eljárásunk a következő volt.
Havonta, később hetenként igyekeztünk "gyűlést" egybehívni. Meghívóinkat írógéppel, részben pedig kézzel írtuk, és eleinte személyesen osztottuk szét azokat. Mindegyikünk ismerőseihez fordult, hogy egyiket-másikat rábírja, vegyen részt gyűléseinken. Fáradozásunk eredménye lesújtó volt.
Emlékszem arra, hogy egyszer jómagam is majdnem 80 ilyen meghívót osztottam szét. Feszültséggel vártuk a tömeget, amelynek jönnie kellett volna.
Egyórai késéssel végre meg kellett nyitnia az "elnök"-nek a "gyűlést". Újra csak heten voltunk, a hét régi harcos.
A meghívókat idővel egy müncheni papírkereskedésben géppel írattuk és sokszorosíttattuk. Ennek az lett az eredménye, hogy a rákövetkező gyűléseken néhány hallgatóval több jelent meg. Létszámunk 11-ről 13-ra, majd 17-re, 23-ra és 34-re emelkedett.
Körünkben gyűjtött apró pénzösszegek révén magunk hoztuk össze az összeget, melyre szükségünk volt, hogy végre az akkori független "Münchener Beobachter"-ben nyilvános gyűlést hívjunk össze. Az eredmény ez alkalommal tényleg bámulatos volt. Gyűlésünk színhelye a müncheni Hofbräuhaus pincéje volt (össze ne tévesszük a Hofbräuhaus dísztermével), egy kis terem, mely kb. 130 személynek nyújtott helyet. Nekem úgy rémlett, mintha ez a helyiség óriási terem volna, és mindnyájan aggódtunk, vajon sikerül-e a nevezetes estén ezt a "hatalmas" helyiséget emberekkel betölteni. Hét órakor 111 személy volt jelen, és erre megnyitottuk a gyűlést.
Egy müncheni tanár volt a főelőadó, és nekem kellett utána először életemben nyilvános beszédet tartanom. A különben bizonyára tisztes úrnak az volt a meggyőződése, hogy én ugyan sok mindenhez értek, de a szónoklásról fogalmam sincs. E véleményét később sem változtatta meg.
Hála Istennek, nem volt teljesen igaza. Ezen az úgyszólván első nyilvános gyűlésünkön húszpercnyi beszédidőm volt.
Fél óra hosszat beszéltem, és ezalatt bebizonyosodott az, amit azelőtt öntudatlan éreztem is: tudtam beszélni! Egy fél óra alatt felvillanyoztam a kis terem hallgatóságát, amelynek lelkesedése abban nyilvánult meg, hogy a jelenlévők áldozatkészségére irányított felhívásom eredményeként 300 márkát gyűjtöttem össze. Ez nagy gondtól szabadított meg bennünket. Anyagi ínségünk ez időben oly nagy volt, hogy még arra sem voltunk képesek, hogy nyomtatásban jelentessük meg a mozgalom irányelveit, még kevésbé pedig, hogy röpiratokat nyomtassunk. Most legalább volt anyagi alapunk, amelyből a legfontosabb és legszükségesebb kiadásokat fedezhettük.
Más tekintetben is fontos volt első gyűlésünk sikere.
Ez alkalommal vettem fel néhány fiatal, új munkaerőt a bizottságba. Katonakoromban sok hű bajtárssal ismerkedtem meg, és ezeket most rábeszéltem, hogy csatlakozzanak mozgalmunkhoz. Csupa tetterős fiatalemberről volt szó, akik hozzászoktak az engedelmességhez, és a szolgálati évek folyamán szerzett tapasztalataikból tudták, hogy semmi sem lehetetlen, és hogy mindent el lehet érni, csak erősen akarni kell!
Hogy mily szükségünk volt fiatal erőkre, azt már rövid néhány hét múlva alkalmam volt megállapítani.
A párt akkori elnöke, Harrer, tulajdonképpen újságíró volt, és mint ilyen, széleskörű ismeretséggel rendelkezett. Mint pártvezetőnek, sok hátránya származott abból, hogy nem volt tömegszónok. Bármily pontos és lelkiismeretes is volt munkája, hiányzott belőle talán éppen szónoki tehetségének hiánya folytán a kellő lendület. Drexler, a müncheni helyi csoport elnöke, egyszerű munkás volt, és ugyancsak közepes szónoki tehetséggel rendelkezett. Nem szolgált a hadseregben, a háború alatt sem volt katona, úgyhogy amúgy is gyönge és bizonytalan természetének az ilyen iskolázottsága is hiányzott. Márpedig egyedül ez képes bizonytalan és puha természetű emberekből férfiakat faragni. Így tehát egyikük sem volt olyan fából faragva, hogy képes lett volna szívében hordozni a mozgalom győzelmének fanatikus hitét, és ha kell, könyörtelenül elhárítani minden akadályt, mely az új eszme diadalának útjában állott. Ehhez csak olyan természetű emberek voltak alkalmasak, akik testestül-lelkestül magukévá tették ama katonai erényeket, melyek legjobban az agár gyorsaságával, a cserzett bőr szívósságával és az acél keménységével jellemezhetők.
Jómagam akkor még katona voltam. Külsőm és belsőm a hat esztendő alatt keményre csiszolódott, úgyhogy ebbe a körbe egyelőre semmiképp sem illettem. Ismeretlen volt előttem a szólásmód, hogy "ez lehetetlen, az nem megy, ez igen veszélyes, amazt meg nem merem megtenni. . . "
Helyzetünk pedig igen veszélyes volt. 1920 táján Németországban majdnem mindenütt merő lehetetlenség volt olyan nemzeti irányú gyűlés tartása, amely a tömeghez fordult és nyilvános meghíváshoz folyamodott. Az ilyen gyűlés résztvevőit véres fejjel kergették szét a munkások. Hiszen mi sem volt ennél könnyebb. A legnagyobb ún. "polgári" tömeggyűlés is kereket oldott egynéhány kommunista elől, akárcsak a nyúl a kutya elől. Amily kevéssé vettek tudomást a vörösök az effajta polgári kaszinókról, amelyeknek belső ártatlanságáról ők még ább meg voltak győződve, mint azok tagjai, annál inkább el voltak tökélve arra, hogy feltétlenül tönkretegyék ama mozgalmat, amely számukra veszélyesnek látott. Erre leghatásosabb eszközük mindig a terror és az önkény volt.
A legsúlyosabban azt a mozgalmat kellett gyűlöletüknek sújtani, amely céljául eddig kizárólag nemzetközi marxista zsidó pártok szolgálatában álló nagy tömegek megnyerését tűzte ki. Már maga a név: "Német Munkáspárt" is izgatta azt. Így tehát tisztában voltunk azzal, hogy mihelyt arra alkalom nyílik, megkezdődik a leszámolás a győzelemtől ittas marxista felhajtókkal.
Mozgalmunk szerény köre bizonyos fokig tényleg félt is ettől a küzdelemtől. Lehetőleg kerülni akarta a nyilvános szereplést, mert félt az esetleges vereségtől.
Lelki szemeivel előre látta , hogy az első nagygyűlést ellenfeleink szétzavarják, és a mozgalom ezzel talán örökre véget ér. Igen nehéz volt álláspontom érvényre juttatása, ti. , hogy e küzdelem elől nem szabad kitérnünk, hanem ellenkezőleg, siettetnünk kell azt. Éppen ezért szükségünk van ama fegyverekre, amelyek bennünket az önkény ellen megvédeni képesek. A terror nem törhető meg szellemi fegyverekkel, hanem csakis terrorral. Első gyűlésünk eredménye megszilárdította helyzetemet. Megjött a bátorságunk ahhoz, hogy egy második, még valamivel nagyobb gyűlést hívjunk össze.
Kb. 1919 októberében tartottuk második nagygyűlésünket az "Eberlbräu" pincéjében. Témánk "Breszt-Litovszk és Versailles" volt. Jómagam majdnem egy egész óráig beszéltem, és sikerem még nagyobb volt, mint az első alkalommal. A jelenlevők száma 130-nál több volt. Egy megzavarási kísérletet bajtársaim csírájában azonnal elfojtottak. A nyugtalankodók véres fejjel repültek le a lépcsőkön.
Két hét múlva ugyanabban a teremben gyűléseztünk. A látogatók száma 170-re emelkedett, úgyhogy a terem majdnem megtelt. Újra én tartottam a beszédet, és sikerem még nagyobb volt.
Ezek után nagyobb termet követeltem. Végre találtunk egyet a város másik végén, a Dachauer Strassei "Deutsches Reich"-ban. Az új helyiségben tartott első gyűlésünkön kevesebb volt a látogató, mint az előző gyűlésen: mindössze 140. A bizottság újra reményét kezdte veszteni, és az örökös kételkedők azt hitték, hogy a látogatók számának csökkenését gyűlésünk gyakori ismétlése okozza. Az efölötti heves vita folyamán az volt az álláspontom, hogy a 700000 lakosú városnak nem egy gyűlést kell elbírnia kéthetenként, hanem hetenként tízet, hogy a jelenlegi utunk a helyes út, és hogy kellő kitartás mellett biztos a siker. 1919 20 telén általában csak azért küzdöttünk, hogy megerősítsük a fiatal mozgalom erejébe vetett hitet, és hogy azt ama fanatizmusig fokozzuk, amely ha kell, hegyeket képes megmozgatni.
Az új teremben tartott második gyűlésünk bebizonyította, hogy igazam volt. 200-nál több volt a jelenlévők száma; erkölcsi és anyagi sikerünk pedig fölülmúlt minden várakozást.
Azonnal egy újabb gyűlés összehívását siettettem. Két hét múlva 270 főnyi hallgatóságunk volt. Újabb két hét múlva, hetedszer hívtuk össze a fiatal mozgalom híveit és barátait, és a teremben alig volt helye a 400 főnyi embertömegnek.
Ez idő tájt építettük ki belsőleg a fiatal mozgalmat. Ezzel kapcsolatban gyakran heves vita támadt kis körünkben. Sokan mint még ma is helytelennek találtak azt, hogy a mozgalmat pártnak nevezzük. E felfogás számomra csak az illetők gyakorlati érzéke hiányának és kishitűségének bizonyítéka volt. Mindig akadtak és még ma is akadnak emberek, akik nem tudják megkülönböztetni a külsőséget a lényegtől, és akik egy mozgalmat annál inkább becsülnek, minél fantasztikusabb annak neve, miközben legszívesebben ősapáink szókincsét veszik igénybe.
Akkoriban nehéz volt megértetni az emberekkel, hogy a mozgalomnak mindaddig pártnak kell maradnia, amíg eszméit nem juttatja győzelemre, tehát nem érte el célját, tekintet nélkül arra, hogy milyen nevet visel.
Aki egy merész eszmét embertársai érdekében valóra akar váltani, annak mindenekelőtt a szándékát támogatni hajlandó híveket kell toboroznia. E nézet képviselőinek és e szándék hirdetőinek pártot kell alapítaniuk, még akkor is, ha csak az a cél, hogy tönkretegyék a meglevő pártokat, és ezzel megszüntessék a nemzet erejének szétforgácsolódását mindaddig, míg el nem érik céljukat. Szavakkal játszik, szélmalomharcot folytat és vajmi csekély tényleges sikert ér el az a nehézkes elméleti szakember, aki azt hiszi, hogy egy fiatal pártmozgalom nevének megváltoztatásával annak pártjellegét is megváltoztatja. Ellenkezőleg!
Az ősgermán kifejezésekkel történő dobálózásnak semmi köze sincs a népi felfogáshoz, már csupán azért sem, mert egyrészt nem illik korunkhoz, másrészt pedig nincsen konkrét értelme, hanem csak arra vezethet, hogy a mozgalom jelentőségét egyesek külső szókincsében fogják keresni.
Általában már annak idején és később is intettem mindenkit, hogy óvakodjék ama népi vándordiákoktól, akiknek a pozitív munkáról fogalmuk sincs, ezzel szemben azonban annál beképzeltebbek. Fiatal mozgalmunknak ügyelnie kellett és még ma is ügyelnie kell arra, hogy távol tartsa magától mindazokat, akik azzal az ajánlólevéllel jönnek, hogy már harminc, sőt negyven éve küzdenek egy ún. eszméért anélkül, hogy bármi eredményt is elértek volna, sőt még arra sem voltak képesek, hogy az ellentétes felfogás győzelmét megakadályozzák. Ezek a negyvenéves tevékenység folyamán eléggé bebizonyították tehetetlenségüket.
Egyébként pedig ezek az emberek csak a legritkább esetben csatlakoznak az új mozgalomhoz azért, hogy az eszmét, az új tant szolgálják. Ehelyett a legtöbbször azért, hogy annak védőszárnyai alatt ismét szerencsétlenné tegyék az emberiséget saját eszméik által.
Jellemző ezekre az alakokra, hogy folytonosan ősgermán hősiességről, ősidőkről, kőtáblákról, dárdáról és pajzsról áradoznak, a valóságban pedig az elképzelhető leggyávább emberek. Mert ugyanazok, akik ősnémet utánzatú bádogkardokkal hadonásznak, és bikaszarvú, kikészített medvebőrt öltenek szakállas fejükre, a jelenben csak szellemi fegyverekkel hajlandók harcolni, és minden gumibotos kommunista elől megfutamodnak. Saját "hősiességük" nemigen fogja az utókort új hősköltemény megírására serkenteni.
Nagyon jól megismertem ezeket az embereket. A nagy tömegre nevetségesen hatnak, és a zsidóságnak minden oka megvan arra, hogy kímélje, sőt az eljövendő német állam előharcosainak tüntesse fel ezeket a népi komédiásokat. Emellett hihetetlenül beképzeltek ezek az emberek tehetetlenségük kétségtelen bizonyítékai dacára , mindenhez jobban értenek, s a legnagyobb gyötrelmet jelentik az egyenes, becsületes harcosok számára, akik nemcsak a múlt hősiességét tisztelik, hanem maguk is hasonló hősiességgel akarják az utókor megbecsülését kiérdemelni.
Nehéz annak megállapítása is, hogy ezek közül az emberek közül kik cselekszenek egyéni butaságból és tehetségtelenségből, és kik bizonyos meghatározott céllal. Különösen az ősgermán alapokon működő ún. vallási reformátorokkal szemben volt mindig az az érzésem, hogy talán bizony azok a hatalmasságok küldték nyakunkra őket, akik nem óhajtják népünk feltámadását. Hiszen működésük azt eredményezi, hogy a népet eltereli a közös ellenség, a zsidó elleni közös harctól, hogy ehelyett a népi erőket esztelen és áldatlan vallási villongások közepette forgácsolják szét. Éppen ezért is szükséges a mozgalom számára a feltétlen tekintélyen alapuló erős központi hatalom. Csak az biztosíthatja az ilyen elemek káros működésének a megakadályozását. Természetesen e felfogás eredményeként a most jellemzett népi Ahasvérusok (a bibliai perzsa király, Ahasvérus követői) közül nem egy lett ádáz ellensége az egységesen, fegyelmezetten irányított és vezetett mozgalmunknak. Gyűlölik mozgalmunkban azt a hatalmat, amely esztelenségüknek korlátot emel.
Gyalázat az, hogy manapság oly sokan választják a "népi" szót cégérüknek, és hogy e fogalomról mindenkinek megvan a maga önálló nézete.
Egy ismert bajorországi professzor, szellemi fegyverekkel hadakozó és a Berlin elleni eszmei hadjáratáról híres harcos pl. a népi és monarchista fogalmak azonosságát hirdeti. A nagy tudós természetesen eddig adós maradt azzal, hogy a mi egykori német monarchiánk és a mai népi felfogásunk azonosságát közelebbről megvilágítsa. Félek, hogy ez ennek az úrnak nehezen is sikerülne, mert alig lehetne népellenesebbet elképzelni, mint a legtöbb német monarchisztikus államalakulatot. Ha nem így lenne, akkor nem tűntek volna el, mint a tavaszi hó, sőt az ő eltűnésük egyben a népi gondolat tarthatatlanságának lenne a legjobb bizonyítéka.
1920 elején siettettem az első nagy tömeggyűlés összehívását. Véleményemet a legtöbben nem osztották. Néhány vezető párttag a dolgot elhamarkodottnak és ennélfogva végzetes hatásúnak tartotta. A vörös sajtó kezdett velünk foglalkozni, és mi örültünk annak, hogy sikerült magunkra vonni haragjukat. Mind gyakrabban szerepeltünk mint szónokok más gyűléseken is. Ilyenkor természetesen azonnal lehurrogtak bennünket, de legalább azt az egyet elértük, hogy megismertek. Minél ismertebbé váltunk, annál inkább növeltük ellenszenvüket, rettegésüket és gyűlöletüket. Így végre remélhettük azt, hogy első nagy tömeggyűlésünkön szerencsénk lesz tömegesen üdvözölni a vörös táborba tartozó barátainkat.
Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg szét fogják robbantani gyűlésünket. Ezt a harcot azonban előbb-utóbb amúgy is meg kellett vívnunk, ha nem most, úgy néhány hónappal később. Rajtunk múlott, hogy vajon képesek vagyunk-e mozgalmunk jövőjét biztosítani azáltal, hogy az első naptól kezdve rendíthetetlenül megálljuk helyünket. Jól ismerem a baloldal híveinek gondolkodásmódját, és tudtam, hogy a végsőkig tartó ellenállás nemcsak jó benyomást fog tenni, hanem egyúttal gyarapítani fogja híveink számát is. Arról volt tehát szó, hogy erre az ellenállásra határozzuk el magunkat.
A pártnak akkori elnöke, Harrer úr, nem osztotta az időpontot illetőleg véleményemet, és ezért tisztességes és becsületes férfiúként lemondott az elnökségről. Helyébe Anton Drexler úr lépett. Én a propaganda szervezését vállaltam magamra, és ez irányú szándékaimat könyörtelenül valóra is váltottam.
Az eddig még ismeretlen mozgalmunk első nagy tömeggyűlésének időpontját 1920. február 24-ére tűztük ki.
Személyesen vezettem az előkészületeket, és rövidesen elkészültem. Úgy rendeztem be mindent, hogy képesek voltunk villámgyors határozatokat hozni. A napi kérdésekben tömeggyűléseinknek huszonnégy órán belül állást kellett foglalnia. Gyűléseinket röpcédulák és plakátok útján kellett összehívnunk. Ezeket ama szempontok szerint fogalmaztuk meg, amelyeket nagy vonásokban már propagandánk ismertetésénél ecseteltem: a nép széles rétegeire irányított hatás, néhány fontos pontra való összpontosítás, egy és ugyanazon tények folytonos ismétlése, a szövegnek cél és öntudatos fogalmazása ellentmondást nem tűrő állítás formájában. A röpcédulákat rendíthetetlen kitartással terjesztettük, és hatásukra türelmesen vártunk.
A vörös színt készakarva választottuk plakátjaink számára, mert a tömeget ez villanyozza fel, ellenfeleinket pedig ez izgatja és bőszíti fel leginkább. Így a legközvetlenebbül vesznek tudomást rólunk.
Annak idején Bajorországban is főleg az mutatta legjobban a marxizmus és a Centrum közötti testvéri egyetértést, hogy az itt uralkodó Bajor Néppárt plakátjainak a vörös munkástömegekre gyakorolt hatását lehetőleg tompítani, később pedig meggátolni igyekezett. Ha a rendőrség nem talált módot arra, hogy ellenünk fellépjen, akkor a városi forgalom zavarására hivatkozott, míg végre az ún. Német Nemzeti Néppárt segítségével vörös szövetségeseik kedvéért eltiltották plakátjainkat, amelyek az elcsábított és félrevezetett munkások százezreit a német nép számára hódították vissza. Ezek a legjobb bizonyítékai ama roppant küzdelemnek, amelyet fiatal mozgalmunk annak idején folytatott. Érzületünk és akarásunk őszinteségéről fognak tanúskodni egykor, és bizonyítani fogjak az ún. "nemzeti" hatóságok önkényét, mellyel meg akarták gátolni a nép nagy tömegeinek számukra kényelmetlen nemzeti nevelését és a nemzet céljai számára való visszanyerését.
A kormányok maguk megtettek minden lehetőt, hogy ennek az újjáélesztő folyamatnak gátat vessenek.
Mielőtt első tömeggyűlésünket összehívtuk volna, nemcsak a szükséges propagandaanyagot kellett előkészítenünk, hanem nyomtatásban is le kellett fektetnünk programunk irányelveit.
A második kötetben részletesen ki fogom fejteni programunk felállításánál szem előtt tartott irányelveinket. Egyelőre csak azt akarom megállapítani, hogy nemcsak azért volt rá szükségünk, hogy mozgalmunknak alapot és tartalmat adjunk, hanem hogy a nép széles tömegével megértessük céljainkat.
Az ún. intelligencia körében tréfát és gúnyt űztek velünk, és bírálgattak bennünket. Akkori álláspontunk helyességét azonban programunk hatása bizonyítja.
Tucatszámra születtek akkoriban szemem előtt új mozgalmak, és mindannyian nyomtalanul tűntek el és merültek a feledés homályába. Csak egy maradt meg közülük: a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt. Ma annál mélyebben gyökeret vert bennem a meggyőződés, hogy csak hadd küzdjenek ellenünk, hadd próbáljanak bennünket megbénítani, hadd tagadják meg tőlünk kis pártminiszterek a szólásszabadság jogát, hiszen amúgy sem képesek meggátolni eszméink győzelmét!
A nemzeti szocialista program egykor a jövő állam alapját fogja képezni akkor, amikor a mai államfelfogásnak és képviselőinek már a neve is feledésbe merült.
Az 1920-as év januárja előtti négy hónapos gyűlésezési tevékenységünk révén takarítottuk meg azt a csekély összeget, amelyre első röpiratunk, első plakátunk és programunk nyomtatásban való megjelenéséhez szükségünk volt.
E kötet befejezéséül azért választottam első tömeggyűlésünket, mert ez alkalommal feszítette szét pártunk kis egyleti jellegének kereteit, és először volt befolyással korunk legfontosabb tényezőjére, a közvéleményre.
Engem akkor csak az a gondolat bántott: Vajon megtelik-e a terem, vagy pedig kongó üresség fogadja majd beszédünket? Szentül meg voltam győződve róla, hogy ez a nap fiatal mozgalmunk számára sikert fog jelenteni akkor, ha gyűlésünkre tényleg sokan jönnek. Aggódva vártam tehát a nevezetes estét.
Fél nyolckor kellett volna a gyűlést megnyitnunk. Negyed nyolckor léptem a müncheni Hofbräuhaus dísztermébe, és szívem repesett az örömtől. A hatalmas terem mert akkor még annak tűnt fel előttem tömve volt emberekkel; egymás hegyén-hátán tolongott a szinte kétezer főnyi sokaság. Főleg azok jöttek el, akikhez elsősorban akartunk fordulni. A teremnek több, mint a fele kommunistákkal és független szocialistákkal volt tele. Első nyilvános fellépésünknek rövidesen véget akartak vetni.
De másképp történt. Amikor az első szónok befejezte beszédét, én jutottam szóhoz. Néhány perc múlva a közbeszólások áradata zúdult felém, a teremben heves összeütközésekre került sor, hű harctéri bajtársaim maroknyi csapata és híveim rátámadtak a zavargókra, és csak lassan sikerült helyreállítaniuk a rendet. Újra folytathattam beszédemet. Egy fél óra múlva a taps mindinkább túlharsogta a lármát és ordítozást. Erre programunkkal jöttem elő, és ez alkalommal kezdtem azt, többször pontról pontra, megmagyarázni.
A közbeszólók lassan elnémultak, mindinkább háttérbe szorította őket a tömeg helyeslése. Mire a tömegnek huszonöt tételemet pontról pontra elmagyaráztam, és felszólítottam a jelenlevőket, hogy ítélkezzenek felettünk, mindinkább növekvő lelkesedéssel egymás után fogadták el azokat. Mikor utolsó tételem is megtalálta az utat a tömeg szívéhez, az egész termet áthatotta az új meggyőződés, az új hit és az új akarás.
Amikor csaknem négy óra múlva a terem ürülni kezdett, és a tömeg lassan a kijárat felé áramlott, tudtam, hogy mozgalmunk elvei végre megtaláltak a német néphez vezető utat, és hogy nem fognak feledésbe merülni.
Fellobbant a tűz, amelynek parazsa egykor acéllá edzi azt a kardot, amely vissza fogja nyerni a germán férfiú szabadságát és új életre ébreszti a német népet.
Éreztem hogy mozgalmunkat a bosszú könyörtelen istennője fogja majd kísérni, hogy megbüntesse 1918. november 9-ének hazaárulóit. A terem lassan kiürült.
És feltartóztathatatlan lendülettel indult útjára mozgalmunk!