Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adolf Hitler Könyve 17.-rész

II. Kötet. A nemzetiszocialista mozgalom I. Világnézet és párt
1920. február 24én tartotta ifjú mozgalmunk első nagy tömeggyűlését. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében hozta az új párt a majd kétezer főnyi embertömeg tudomására programjának huszonöt tételét, és a tömeg lelkes helyesléssel fogadta annak minden egyes pontját.
Ezzel kiadtuk annak a küzdelemnek első vezér és irányelveit, amelyek arra hivatottak, hogy az elferdült fogalmak és nézetek sokaságával, a homályos, sőt káros irányzatokkal leszámoljanak. A rest és gyáva polgári világ, valamint a marxista győzelmi mámor helyébe új hatalomnak kellett lépnie, hogy a balsors szekerét az utolsó pillanatban megállítsa.
Természetesen az új mozgalom csak akkor remélhette, hogy szert tesz e titáni küzdelemhez szükséges jelentőségre és erőre, ha az első naptól kezdve sikerül híveinek szívében felébreszteni ama szent meggyőződést, hogy nem új jelszavakkal akarja gazdagítani a politikai életet, hanem új világnézetet akar teremteni.
Már az első kötetben foglalkoztam a "népi" (völkisch) szóval, s egyben le kellett szögeznem, hogy ez a meghatározás fogalmilag nem annyira körülírt, hogy egy zárt harci egyesülés megjelölését szolgálhassa. Minden lehető, lényeges alapelvek tekintetében egymással homlokegyenest ellenkező csoportosulás működését ezzel a "népi" szóval fedezi. Éppen azért, mielőtt én a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt feladatainak és céljainak ismertetésébe fognék, tisztázni óhajtom a "népi" fogalmat és annak a pártmozgalomhoz való viszonyát.
A "népi" (völkisch) fogalom éppen annyira nélkülözi a határozottságot, az egységes magyarázatot, másrészt épp oly kevéssé korlátozott a gyakorlati életben való alkalmazása tekintetében, akárcsak a "vallásos" kifejezés Igen nehéz erről a fogalomról is mind gyakorlati, mind elméleti értelemben határozott képet alkotni. A "vallásos" szó csak akkor érthető megfogható módon, ha hatásának konkrét eredményével hozzuk összeköttetésbe. Igen szép, de egyúttal nagyon felületes állítás, ha valakiről azt mondjuk, hogy "őszintén vallásos". Bizonyára akad néhány ember, akit ez az általános kifejezés kielégít, sőt talán e lelkiállapotnak éles képét támasztja fel a képzeletében. Minthogy azonban a tömeg nem áll sem filozófusokból, sem szentekből, ez az általános vallási eszme az egyes ember számára nem fog mást jelenteni, mint egyéni gondolkodásának és cselekvésének feladatát, amelyet a vallás utáni belső vágy ama pillanatban kelt, amikor a határokat nem ismerő elvont metafizikai gondolatvilágból konkrétan határolt vallás alakul ki. A vallás ez esetben sem maga a cél, hanem csak eszköze a célnak, amelyre okvetlenül szükség van azért, hogy a célt elérjük. Ez a cél azonban nemcsak ideális, hanem végeredményben fontos gyakorlati jelentőséggel bír. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legfennköltebb ideálok egyszersmind mély szükségszerűségek is. A fennkölt szépség nemessége is végeredményben csak logikus célszerűségében rejlik.
A hit, amely az embert az állati tengődés színvonala fölé emeli, egyúttal létét is biztosítja. Ha megfosztjuk a mai emberiséget a nevelés útján beléoltott vallásos hitbéli, gyakorlati jelentőségében valláserkölcsi alapelveitől anélkül, hogy ezek helyébe velük egyenértékűt helyeznénk, akkor ennek hatása az emberi lét alapjának súlyos megrázkódtatása lesz. Tény az tehát, hogy nemcsak azért él az ember, hogy magasabb eszméket szolgáljon, hanem megfordítva a dolgot: csak e magasabb ideálok teremtik meg az ember létének előfeltételeit!
A határozott dogmákban lefektetett hit nélkül a vallásosság egyéni sokfélesége folytán nemcsak hogy értéktelen volna az emberiség számára, hanem valószínűleg csak fokozná annak ziláltságát.
Ebben is vannak már egyes alapvető felismerések. Ezek azonban, bár rendkívüli jelentőségűek, alakjukat tekintve annyira határozatlanok, hogy csak akkor emelkednek egy többé vagy kevésbé elismerésre méltó szemlélet értékéig, ha egy politikai párt keretén belül határozott alakot öltenek.
Bármily hasznos és helyes is legyen a világnézet, a nép életére csak akkor van tényleges befolyással, ha alapelvei egy érte küzdő mozgalom zászlajára vannak írva. E mozgalomnak viszont pártszervezeten alapulónak kell lennie mindaddig, míg eszméit nem juttatja győzelemre és dogmái nem váltak a népközösség alaptörvényeivé.
Ha megkíséreljük a "népi" szó legmélyebb értelmét, magvát kihámozni, akkor a következő megfontolásokra jutunk.
Általános politikai világnézetünk manapság ama elgondoláson alapszik, hogy az államban rejlik ugyan alkotó, kultúrateremtő erő, a faji előfeltételekhez azonban semmi köze sincs, hanem inkább csak gazdasági szükségszerűség eredménye, legjobb esetben pedig a politikai hatalomvágynak természetes következménye. Ezen alapnézet logikus és következetes továbbfejlesztése nemcsak a faji őserők félreismerésére, hanem az egyén jelentőségének elhanyagolására is vezet. A marxista tan a mai általános érvénnyel bíró világnézet rövid elméleti kivonata. Már csak azért is hiábavaló, sőt szinte nevetséges az ún. "polgári" világunknak ellene folytatott küzdelme, mert a polgári világot is lényegesen áthatotta ez a méreg, és olyan világnézetek hódol, amely általában csak fokában és a személyeiben különbözik a marxizmustól. A polgári világ marxista, hisz azonban egy bizonyos embercsoport (a polgárság) uralmának lehetőségében, míg a marxizmus a világot tervszerűen a zsidóság kezére igyekszik játszani.
Ezzel szemben a "népi" világnézet elismeri az emberiségnek faji őselemeiben rejlő jelentőségét. Szemében az állam csak a célt szolgáló eszköz, célja pedig az emberiség faji létének fenntartása. Ennélfogva nem hisz abban, hogy a fajok egyenértékűek, hanem elismeri a fennálló különbségeket és ezzel a magasabb vagy alacsonyabbrendűségüket. E megismerés alapján kötelesnek érzi magát arra, hogy a világegyetemen uralkodó örök akaratnak megfelelően a jobbnak és erősebbnek a győzelmét segítse elő, és a silányabbnak, gyöngébbnek alárendeltségét követelje. Azt tanítja, hogy nemcsak a fajok, hanem az egyes emberek is különböző értékűek. Hisz abban, hogy az emberiségben az idealizmust ápolni kell, mert ebben látja az emberiség létének előfeltételét. Nem hajlandó azonban elismerni az olyan etikai eszme létjogosultságát, amely egy magasabbrendű eszmét megtestesítő faj élete számára veszélyt jelent, mert egy elnégeresedett, elkorcsosult világban a szépség és magasztosság fogalma, valamint az emberiségnek az ideálisabb jövőbe vetett hite örökre elvész.
II. Az állam
A polgári világ már 1920-21-ben szemére vetette mozgalmunknak, hogy elveti a mai államot. Ezért a különböző irányzatok pártpolitikai rablólovagjai jogosultnak érezték magukat arra, hogy ahol csak tehették, elnyomjak az új világnézetnek e fiatal, kényelmetlen hirdetőjét. Közben természetesen szándékosan elfelejtik azt, hogy a mai polgári világ az állam fogalma alatt semmi egységeset sem képes elképzelni, hogy erre egységes meghatározás nem létezik és nem is létezhetik. Hiszen állami főiskoláinkon az államjognak rendszerint olyan tanárai tanítanak, akiknek legfőbb feladatuk az, hogy a mindenkori kenyéradójuknak többé-kevésbé szerencsés léte számára magyarázatokat találjanak. Minél lehetetlenebb az államforma, annál homályosabb, mesterkéltebb és érthetetlenebb létcéljának meghatározása. Mit írhatott volna pl. azelőtt egy császári és királyi egyetemi tanár az állam értelméről és céljáról abban az országban, mely államalakulat a 20. század legnagyobb torzszülöttje volt? Nehéz a feladata az államjog tanárának manapság is, ha elgondoljuk, hogy nem annyira az igazsághoz kell ragaszkodnia, mint inkább bizonyos célt kell szolgálnia. Ez a cél azonban: a szóban forgó, államnak nevezett emberi mechanizmus monstrumának minden körülmények közötti fenntartása. Nem csoda tehát, ha ezzel a problémával kapcsolatosan a gyakorlati szempontokat lehetőleg elkerüli, és ehelyett "etikai", "erkölcsi" és egyéb eszményi értékek, feladatok és célok zagyvalékában merül el.
E tekintetben általában három felfogást különböztetünk meg.
a) Azoknak a csoportját, akik az államban egyszerűen az embereknek egy kormányhatalom alatti többé vagy kevésbé önkéntes egyesülését látják.
b) A második csoport szám szerint csekélyebb, mivel azok tartoznak hozzá, akik az állam létezéséhez legalább egy feltételt kötnek; ők ugyanis nemcsak azt követelik, hogy a közigazgatás, hanem az államnyelv is csupán közigazgatástechnikai szempontból tekintve ugyan lehetőleg egyöntetű legyen.
c) A harmadik csoport szám szerint a legkisebb; ez a csoport az államban az egyöntetű és egységes nyelvű nép legtöbbnyire igen homályos hatalompolitikai törekvéseinek megvalósulását látja. Az egységes államnyelv utáni törekvés nemcsak abban a reményben nyilvánul meg, hogy az állam ily módon a külső hatalmának növeléséhez szükséges alapra tehet szert, de nem kevésbé abban az alapjában véve hamis felfogásban is, hogy ezzel egy bizonyos irányú nacionalizálás vihető keresztül.
Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az elmúlt száz esztendő folyamán ezek a körök legtöbbnyire jóhiszemű együgyűségükben hogyan játszottak a "germanizáció" szóval. Pángermán körökben pl. az a vélemény uralkodott, hogy az osztrák németségnek sikerülhet elnémetesíteni a kormány támogatásával a szláv lakosságot, közben azonban halvány fogalmuk sem volt arról, hogy a föld esetleg germanizálható ugyan, a lakosság azonban soha. Németesítés alatt ők a német nyelvnek kényszer útján való bevezetését értették. Merő tévedés, ha azt hisszük, hogy a négerből vagy kínaiból németet lehet faragni, ha megtanulja a német nyelvet, és hajlandó németül beszélni, vagy pedig német politikai párt javára leadni szavazatát. A nemzet polgári körei nem voltak tisztában azzal, hogy az effajta germanizáció a valóságban németellenes hatású. Mert ha pillanatnyilag látszólag át is hidaljuk és elsimítjuk az egyes népek között fennálló különbséget azáltal, hogy egy közös nyelvet kényszerítünk rajuk, ezzel csak bizonyos fokú korcsosodás veszi kezdetét, amely ebben az esetben tehát nem germanizálást, hanem a germán elem elpusztulását jelenti. A történelemben sajnos igen gyakran előfordul, hogy a hódító népnek külső erőszak révén sikerül ugyan rákényszerítenie anyanyelvét a legyőzött népekre, ezer év múlva azonban egészen más nép beszéli ezt a nyelvet. Így a győző maga a tulajdonképpeni legyőzött.
j) Szerencsének tekinthető, hogy Ausztriában annak idején abbamaradt a II. József 11 császár kezdeményezte "germanizáció". Ennek eredménye valószínűleg az osztrák állam fennmaradása lett volna, vele egyidejűleg azonban a német nép faji jellegének a nyelvazonosságból eredő süllyedése is bekövetkezett volna. Évszázadok folyamán esetleg kialakult volna egy bizonyos csordaösztön, a csorda értéke azonban feltétlenül süllyedt volna. Így lehet, hogy "államnép" születik, de ugyanakkor egy kultúrnép megy veszendőbe.
A történelem folyamán hasznos értelemben vett németesítésnek csak ama földnek német parasztokkal való betelepítése tekinthető, amelynek őseink fegyverrel jutottak birtokába. Népünk idegen vérrel való keveredése azonban csak elősegítette lényünk ama szerencsétlen szétforgácsolódását, amely sajnos, az olyan gyakran dicsőített német "Überindividualizmus"-ban (egyéniség túlértékelésében) jut kifejezésre.
Ezért a népi világnézet alapján álló mozgalomnak első kötelessége gondoskodni arról, hogy az állam lényege és célja tekintetében vallott közfelfogás egyöntetű és világos legyen.
Az alapvető felismerés tehát, hogy az állam maga nem cél, csak eszköz.
Nem az állam képezi előfeltételét a magasabb színvonalú emberiség kifejlődésének, hanem az a faj, amely a szükséges képességekkel rendelkezik.
Az állam célja a fizikailag és szellemileg egyöntetű közösség fenntartása és támogatása. Ez a fenntartás elsősorban a faji állományra szorítkozik és lehetővé teszi a fajban szunnyadó erők szabad fejlődését. Ennek egy része elsősorban mindig a fizikai élet fenntartására szolgál, és csak másik része lesz arra hivatott, hogy a szellemi fejlődést támogassa, tényleg azonban mindig az egyik teremti meg a másik előfeltételét.
Azok az államok, amelyek nem ezt a célt szolgálják, torzszülemények.
Az állam értékét nem kulturális színvonala vagy hatalmi állása, hanem kizárólag az adja meg, hogy berendezése mennyire szolgálja a kérdéses nép javát.
A német birodalomnak, mint államnak az a feladata, hogy a benne egyesített egész német nép legértékesebb elemeit és faji őserőit ne csak összegyűjtse és megtartsa, hanem hogy lassan és biztosan vezető réteggé emelje.
Ezzel aztán az alapjában véve merev állapot helyébe a harc időszaka lép. De mint mindig, és mindenre, erre is érvényes az a mondás: "aki vár, az berozsdásodik" és hogy a győzelem titka mindig a támadásban rejlik. Minél nagyobb emellett a harc célja és minél kisebb pillanatnyilag azzal szemben a tömeg megértése, annál nagyobb a világtörténelem tanulsága szerint az eredmény és annak jelentősége, ha helyes a cél, és ha a harcot rettenthetetlen szívóssággal harcoljuk végig.
Ha egy nép bizonyos rétege megfeszített energiáját és tetterejét egyetlen célra összpontosítja és ezzel végleg megszabadul a tömeg lomha közönyétől, akkor ez a réteg az egész nép urává lesz. A történelmet csak akkor csinálják a kisebbségek, ha bennük testesül meg a legnagyobb akarat és a legtöbb elhatározóképesség.
Amit tehát ma sokan tehertételnek tekintenek, az a valóságban győzelmünk feltétele. Feladatunk nagysága és nehézségei teszik valószínűvé, hogy erre a küzdelemre csak a legkitűnőbb harcosok vállalkoznak.
A földi élőlények faji tisztaságának kérdésében általában már maga a természet végez bizonyos javításokat. A kevertvérűeket nemigen szereti. Különösen az ily kereszteződések ivadékai szenvednek keservesen. Hiányzik belőlük nemcsak a keresztezés eredetileg legfőbb alkatelemének a jelentősége, hanem a hiányos véregység következtében hiányzik általában az élethez szükséges akaraterő és elhatározóképesség. Pl. a nagy jelentőségű pillanatokban az egységes fajú egyed helyesen és határozottan dönt, a kevert fajú tétovázik, tökéletlenül intézkedik. Mindez a kevert fajúnak nemcsak bizonyos alsóbbrendűségét jelenti az egységes fajúval szemben, hanem a valóságban egy gyorsabb pusztulás magvát hordja magában. Számtalan esetben, ahol a fajilag tiszta lény megállja a helyét, a kevertvérű összeroppan. Ez mutatja a természetjavító erejét. A természet azonban még tovább megy; korlátozza a kevertvérűek szaporodásának lehetőségét. Ezzel végleg meggátolja a további kereszteződéseket, és a kevertvérűek kihalnak.
Minden vérkeveredés kérlelhetetlen következetességgel előbb-utóbb a kevertvérű pusztulásához vezet addig, amíg a kereszteződés felsőbbrendű eleme még fajilag részben tiszta egységet képez. A kevertvérűt fenyegető veszély csak az utolsó felsőbbrendű fajtiszta lény fajkeveredésének pillanatában szűnik meg.
Ez az alapja a lassú, de természetes tisztulási folyamatnak. A faji fertőzések fokozatosan kiküszöbölődnek mindaddig, amíg a fajtiszta elemek alaptörzse jelen van, és további fajkeveredés nem történik.
Erős faji ösztönnel rendelkező egyedeknél ez a folyamat önként beáll. Ezek csak különös körülmények vagy kényszerhelyzet következtében térnek le a természetes, fajtiszta szaporodás útjáról, s mihelyt ez a kényszerhelyzet megszűnik, a még tiszta elem rögtön ismét arra törekszik, hogy saját faján belül keresse párját, és ezzel meggátolja a további keveredést. A kevertvérűek tehát ismét háttérbe szorulnak,
feltéve, ha nem oly aránytalanul erősek, hogy a még megmaradt fajtiszta elemek komoly ellenállást már nem fejthetnek ki.
A természetadta kötelezettséget félreismerő, ösztönét vesztett embernek mindaddig nem szabad a természet helyreigazításában reménykednie, amíg elvesztett ösztönét belátással nem pótolja. E belátásnak, megismerésnek kell lennie és a jóvátétel munkáját megkezdenie. Nagy veszélyt jelent az, ha a már egyszer elvakult ember mindinkább túllépi a faji korlátozásokat, és végül jobbik énjének végső maradványát is elveszti. Így azután tényleg csak egyöntetű keverék létesül, amely napjaink hírhedt világjavítóinak eszményképe. Ily módon rövid időn belül kipusztulna minden ideál. Nagy csorda képződnék és ennek tagjaként a csordalény. Ember, kultúrlény, helyesebben kultúraalapító és alkotó sohasem keletkeznék ilyen keveredésből. Az emberiség küldetése ezzel befejezettnek lenne tekinthető. Napjaink notórius nyápicainak generációja ez ellen természetesen azonnal feljajdul, és a legszentebb emberi jogokba való beavatkozásról siránkozik és panaszkodik. Nem így van! Csak egyetlen legszentebb emberi jog van, és ez egyben a legszentebb kötelesség is: arról gondoskodni, hogy a vér tiszta maradjon. Ezáltal az emberiség legjobbjait megóvjuk és számukra a nemesebb fejlődés lehetőségét biztosítjuk. A népi állam kötelessége elsősorban a házasság intézményét az állandó fajgyalázástól mentesíteni, szentesíteni rendeltetését, hogy az Úr hasonmásait, ne pedig az ember és majom közötti torzszülötteket hozza a világra.
A nyugalom és rend mai államában a derék nemzeti polgári világ reprezentánsai szemében a szifiliszesek, tüdővészesek, terheltek, nyomorékok és gyengeelméjűek nemzőképességének megakadályozása gaztett, ellenben a legjobbak millióinál nem tekintik véteknek a nemzőképesség gyakorlásának megakadályozását; ez nem ütközik ennek az álszenteskedő társadalomnak jó erkölcseibe, sőt hasznára van a rövidlátó és renyhe gondolkodásnak. Máskülönben azon kellene törnie a fejét, miképpen teremtse elő ama egyedek élelmezésének és létfenntartásának alapfeltételeit, akiknek, mint népünk egészséges képviselőinek a jövő nemzedékkel szemben ugyanez lesz a kötelessége.
Amit ezen a téren ma mindenütt elmulasztanak, azt a nép államának pótolnia kell! Tegye a faji kérdést az egyetemes élet legfőbb kérdésévé, gondolkodjon a faj tisztántartásáról, nyilvánítsa a gyermeket a nép legértékesebb kincsének. Gondoskodjon arról, hogy csak egészséges embernek szabadjon gyermekeket nemzeni, hogy szégyen: betegség és fogyatékosság ellenére gyermeknek életet adni, de becsületes dolog: erről lemondani! Viszont megvetést érdemel az, aki egészséges gyermekektől fosztja meg nemzetét. Az állam legyen egy ezeréves jövendő védelmezője, amely előtt az egyéni óhajnak és önzésnek meg kell hajolnia. Állítsa ennek az elvnek a szolgálatába a modem orvosi segédeszközöket is. Nyilvánítsa nemzésre képtelenekké a nyilvánvalóan betegeket és terhelteket, s ezt valósítsa meg a gyakorlatban, viszont gondoskodjon arról is, hogy a kormányrendszer könnyelmű pénzügyi gazdálkodása amely a szülőknél a gyermekáldást átokká változtatja az egészséges asszony termékenységét semmiképpen ne korlátozza. Vessen véget annak a lusta, sőt átkos közömbösségnek, amellyel ma a soktagú család szociális létfeltételeit kezelik, és legyen a nép e legfőbb kincsének legnagyobb oltalmazója. Gondoskodjon inkább a gyermekről, mint a felnőttről.
A testileg és szellemileg beteg embernek nem szabad szenvedését gyermekébe átültetnie. A népi államnak e tekintetben óriási nevelőmunkát kell végezni. Egykor majd nagyobb vívmánynak tekintik ezt, mint polgári korszakunk leggyőzedelmesebb háborúit. Neveléssel fel kell világosítani az egyént arról, hogy betegnek és gyöngének lenni nem szégyen, csak sajnálatos szerencsétlenség; gaztett és szégyen azonban ezt a szerencsétlenséget megbecsteleníteni azzal, hogy ártatlan utódokra is rákényszerítjük. Milyen csodálatos és nemes lelkületre vall, ha az önhibáján kívül beteg ember lemond a gyermekről, és szeretetét, gyöngédségét népe egyik szegény, fiatal magzatjára fordítja, akinek egészsége biztosít bennünket arról, hogy egykor erőteljes nemzedék erőteljes tagja lesz. Az állam e nevelő munkáját gyakorlati tevékenysége mellett szellemi téren is valósítsa meg tekintet nélkül arra, hogy megértik-e, helyeslik-e vagy rosszallják-e azt.
Ha testileg degenerált, szellemileg beteg embereknek nemzőképességét csak hatszáz évig akadályoznánk meg, ezzel nemcsak mérhetetlen szerencsétlenségtől szabadítanánk meg az emberiséget, hanem olyan regeneráló folyamatnak vetnénk meg az alapját, amelynek hatását ma el sem tudjuk képzelni.
A népi világnézetnek a népi államban meg kell valósítania azt a nemes korszakot, amelyben az emberek nem kutyák, lovak, macskák nemesítésében találják örömüket, hanem az emberi faj felemelésében és nemesítésében. Ebben a korszakban az egyik néma belátással lemond, a másik pedig örömmel hoz áldozatot, és örömmel adakozik.
Napjaink nyárspolgárainak jajveszékelő serege ezt sohasem fogja megérteni. Nevetni fog, ferde vállát vonogatja és örökös kifogásait sóhajtozza: "Ez bizony szép volna, de sajnos kivihetetlen. "
Ezeknek azt üzenjük: Veletek ezt már nem lehet elérni, a ti világotok erre már nem alkalmas. Ti csak egy gondot ismertek, önző életeteket és egy istent: a pénzt. De mi nem is hozzátok fordulunk, hanem azok nagy táborához, akik túl szegények, semhogy saját önös életük a világ legnagyobb örömét jelentse számukra. Azokhoz, akik életcéljukat nem az aranyban látják, hanem más istenekben hisznek. Elsősorban német ifjúságunk hatalmas seregéhez fordulunk! Ők egy új korszak küszöbét lépik át; amit apáink lomhasága és közönye elmulasztott, az őket majd küzdelemre ösztönzi. A német ifjúság egykor vagy építője lesz az új népi államnak, vagy utolsó tanúja a polgári világ teljes pusztulásának.
Mostani polgárságunk képtelen az emberiség magasztos feladatait elvégezni. Ennek az oka egyszerű: gerinctelen és romlott. Nem készakarva rossz, inkább hihetetlen nemtörődömsége és annak következménye folytán.
Ha mi az állam legfőbb feladatául a nép szolgálatában és javára a legjobb faji egyedek megtartását, gondozását és kifejlesztését tekintjük, akkor az ez irányú gondoskodásnak nemcsak az ifjú nép és fajtárs születéséig kell terjednie, hanem kötelessége, hogy a fiatal hajtásból a későbbi szaporodás értékes tagját nevelje fel.
A népi állam nevelő munkásságát ne csak az abszolút tudás besulykolására fordítsa, hanem elsősorban az egészséges testi nevelésre. Csak másodsorban következzék a szellemi képességek fejlesztése; e téren is a jellemképzés, különösen az akaraterő, elhatározóképesség és a felelősségérzet kifejlesztése a legfontosabb, és csak utoljára a tudományos kiképzés.
A népi állam e kérdésnél induljon ki abból az igazságból, hogy a tudományosan kevésbé képzett, de testileg egészséges, erősjellemű ember, telítve határozottsággal, akaraterővel sokkal értékesebb a népközösség számára, mint a szellemes nyápic.
A rothadt testet a szellem semmiképpen sem teszi esztétikusabbá. A legmagasabb szellemi képzettség mit sem érne, ha viselői testileg romlott és elsatnyult, jellemükben akaratgyönge, ingadozó, gyáva személyek volnának. Ami a görög szépségideált halhatatlanná teszi, az a leggyönyörűbb testi szépség, a ragyogó szellem és legnemesebb lélek csodálatos összhangja.
Az iskolának a népi államban több időt kell fordítania a testnevelésre. Hisz hiábavaló a fiatal agyvelőt oly ballaszttal megterhelni, amelynek amúgy is csak egy részét tartja meg, és amelyhez sok felesleges értéktelenség tapad.
A középiskolák mai tantervében a tornának csak rövid két órát szentelnek hetenként, az azon való részvételt is a tanuló döntésére bízzák. Ez a tisztán szellemi kiképzés a szükségesség durva félreismerése. Egyetlenegy napnak sem szabad elmúlnia anélkül, hogy a fiatalember legalább délelőtt és este egykét órás testgyakorlásban ne részesüljön, éspedig a sport és torna minden ágában.
Ha az értelmiség felső rétegei nemcsak előkelő illemtant, hanem alapos ökölvívást is tanultak volna, akkor az apacsok, katonaszökevények és hasonló kétes elemek "német" forradalma sohasem lett volna lehetséges.
Német népünk ma megtörve fetreng, kiszolgáltatva idegen népek rúgásainak. Éppen neki van szüksége arra a szuggesztív erőre, amely az önbizalomban rejlik. Már gyermekkorában bele kell nevelni a fiatal néptársba ezt az önbizalmat. Egész nevelését oly irányba kell terelnünk, hogy tudatában legyen másokkal szemben való feltétlen fölényének. Testi erejében és ügyességében bízva kell népe legyőzhetetlenségébe vetett hitét visszanyernie.
A német hadsereget egykor az egyén önbizalma és az összességének a vezetőkbe vetett bizalma vitte győzelemre.
A német népet talpraállítani csak a szabadság visszanyerésébe vetett szent hite tudja. Ennek a meggyőződésnek azonban milliók szívében kell gyökeret vernie!
A népi államban a hadsereg az egyént ne csak állni és járni tanítsa, hanem jelentse egyben a hazafias nevelés utolsó és legfőbb iskoláját is. A fiatal újoncot a hadseregben ne csak a szükséges fegyveres kiképzésben részesítsék, hanem neveljék a későbbi életére is, A katonai nevelés vezérelve az legyen, amit már a régi hadseregnél is a legnagyobb érdemnek minősítettek, hogy ebben az iskolában az ifjúból férfit kell kialakítani, nemcsak engedelmességet kell tanulnia, hanem a későbbi parancsolás előfeltételeit is el kell sajátítania. Tanulja meg, hogy ne csak akkor hallgasson, ha jogosan feddik, hanem a szükséghez képest az igazságtalanságot is némán viselje el.
A katonai szolgálat befejezése után két okmány állítandó ki részére: 1. az állampolgársági okmány, ez jogi okmány, amely nyilvános szereplésre jogosítja és 2. egészségi bizonyítvány, amely testi épségét igazolja és feljogosítja a házasságkötésre.
A fiúk neveléséhez hasonló elvek szerint kell nevelnie a népi államnak a leányokat is. Itt is a testnevelésre kell a legnagyobb súlyt helyezni, csak ezután következzék a lelki és utolsó sorban a szellemi értékek kifejlesztése. A női nevelés határozott céljának az anyai hivatásra való nevelésnek kell lennie.
Igen nagy jelentőségű az akaraterő, az elhatározóképesség fejlesztése, valamint a felelősségérzet ápolása.
Gyakran panaszkodunk, hogy 1918 novemberében és decemberében minden fórum kivétel nélkül felmondta a szolgálatot, hogy az uralkodótól lefelé, az utolsó hadosztályparancsnokig senki sem tudta többé erejét önálló elhatározásra összpontosítani.
Ez a rettenetes valóság nevelésünk eredménye volt. Ebben a hatalmas katasztrófában óriási mértékben jelentkezett az a lelkiállapot, amely már kicsiben általában minden emberen uralkodott.
Nem a fegyverek hiánya, az akarathiány tesz bennünket ma is minden komoly ellenállásra képtelenné. Ez a hiány ma áthatja egész népünket, megakadályoz minden kockázatos elhatározást, mintha a test nagysága nem éppen a merészségben gyökereznék. Egy német tábornoknak önkéntelenül is sikerült erre a jajveszékelő akaratnélküliségre klasszikus meghatározást találnia: "Én csak akkor cselekszem, ha győzelmünk 51%-os lehetőségével számíthatok. " Ebben az 51%-ban rejlik a német összeomlás tragédiája. Aki a sorstól az eredmény kezességét követeli, az eggyel már eleve nem számolt: a hősi tett jelentőségével.
Ide sorolható a napjainkban tomboló gyávaság is, amely minden felelősségtől irtózik. A hiba itt is az ifjúság nevelésében rejlik. Áthatja egész nyilvános életünket, a parlamenti kormányrendszerben pedig hallatlan tökéletességre tesz szert.
Sajnos, már az iskolában többre becsülik a kis bűnös "töredelmességét, fogadalmát", mint a bátor, nyílt színvallást.
Miként a népi államnak majdan a legnagyobb gondot kell fordítania az akarat és határozóképesség fejlesztésére, éppen úgy kell a felelősségvállalás készségét és a nyílt őszinteséget is bele nevelni az ifjúságba.
A tudományos iskolai kiképzést, amely ma még az egész állami nevelőmunkásság lényege, a népi állam kisebb változtatásokkal átveheti. E változtatások három csoportra oszlanak.
Mindenekelőtt a fiatal agyat általában ne terheljük olyan anyaggal, amelynek 95%ára amúgy sincs szüksége, és ezért megint elfelejti.
Változtassuk meg különösen a történelem eddigi tanítási módszerét. Aligha tanul más nép annyi történelmet, mint a német, de alig is van olyan nép, amely ennek kevésbé vehetné hasznát, mint a miénk. Ha a politika a keletkező történelem, akkor történelmi nevelésünk felett politikai magatartásunk ítélkezik. Nem helyénvaló politikai teljesítményeink siralmas eredményeinek bírálgatása mindaddig, amíg nem gondoskodunk jobb politikai nevelésről.
A történelemtanítás eredménye száz közül kilencvenkilenc esetben siralmas. Néhány adat, születési szám, név még megmarad emlékezetünkben, de teljesen hiányzik a határozott, nagy koncepciójú irányvonal. Ami lényeges, azt nem tanítják. Az egyes tanulók többé-kevésbé zseniális hajlamára bízzák, hogy az adatok áradatában és az események forgatagában rátaláljanak a belső indítóokra.
Éppen a történelem tanításánál kell az anyagot rövidre szabni. A fő érték a nagy fejlődési vonalak megismerésében rejlik. Minél jobban alkalmazkodunk ehhez a tanításnál, annál inkább remélhetjük, hogy az egyén tudása később előnyére is válik és a köz javát is szolgálj a. Nem azért tanulunk történelmet, hogy megtörtént tényeket megismerjünk, hanem azért, hogy benne a jövő és saját népünk létének tanítómesterére találjunk. Ez a célunk. A történelemtanítás csak eszköz.
A népi államnak kell arról is gondoskodnia, hogy végre olyan történelmet írjanak, amelyben a faji kérdés uralkodó helyet foglal el.
A népi állam tudományos tantervének második változtatása a következő legyen.
Anyagias időnk jellemzője, hogy tudományos kiképzésünk mindinkább a reális tantárgyak, így a számtan, vegytan stb. felé irányul. Bármily fontosak ezek ma, amikor a technika és vegyészet játsszák a vezető szerepet, mégis veszélyes a nemzet általános művelődését csak ezekre a tudományokra összpontosítani. A képzésnek inkább ideálisnak kell lennie. Helyezzük a fő súlyt a humanisztikus tárgyakra, a későbbi szakképzésnek csak az alapját vessük meg, mert különben olyan erőkről mondunk le, amelyek a nemzeti létfenntartás szempontjából még mindig fontosabbak minden technikai tudásnál. Különösen a történelem tanításánál nem szabad az ókor tanulmányozását elhanyagolni. A római történelem fő vonásokban helyes megvilágításban még ma is a legjobb tanítómestereink. A páratlan szépségű hellén kultúrideált is ápolnunk kell. Egyes néptörzsek között fennálló különbözőségek miatt nem szabad a nagyobb faji közösség eszméjének szenvednie.
Az általános képzettség és a különleges szakképzettség között éles ellentétnek kell fennállania. Minthogy az utóbbi éppen manapság mindinkább a pénz szolgájává alacsonyodik le, legalább az ideális szemléletű általános műveltségnek kell ellensúlyként fennmaradnia. Állandóan hangsúlyozni kell az elvet, hogy a nagyipar és a technika, a kereskedelem és a kisipar virágzása mindig csak ideálisan gondolkodó népközösség keretén belül lehetséges. Ennek előfeltételeit azonban nem az anyagias önzés, hanem csak a sorsközösségben rejlő áldozatkészség biztosítja.
A tudományos nevelés terén harmadik körülményként a következőre kell figyelemmel lenni.
A népi államnak a tudományban is a nemzeti önérzet nevelésének egyik segítőeszközét kell látnia. Nemcsak a világtörténelmet, hanem az egyetemes kultúrtörténetet is ilyen szempontok szerint kell tanítani. A feltaláló ne csak feltalálóként legyen nagy, hanem még sokkal nagyobbnak kell feltűnnie néptársi mivoltában. Minden nagy tett csodálatát nemzeti büszkeséggé kell változtatnunk. A német történelem nagy jelentőségű neveinek a tömegéből ki kell választani a legnagyobbakat és olyan módon kell bemutatnunk ifjúságunknak, hogy azok a nemzeti érzés megdönthetetlen pillérei legyenek.
Azért, hogy ez a nemzeti érzés kezdettől fogva valóságos és ne csak látszólagos legyen, már kora ifjúsága idején bele kell nevelni a nép gyermekébe azt a sziklaszilárd alapelvet, hogy:
Aki szereti népét, szeretetét csupán az érte hozott áldozatok árán mutathatja ki. Olyan nemzeti érzés nincs, amely nyerészkedésen alapszik. Éppúgy nem nacionalizmus az sem, amely csak egyes osztályokat karol fel. Az éljenzés nem jelent semmit, nem tesz bennünket jó hazafiakká, ha nem a népünk iránti gondoskodó szeretet vezérel bennünket. Népünkre csak akkor lehetünk büszkék, ha egyetlenegy osztálya miatt sem kell többé szégyenkeznünk. Senki sem lehet büszke népére, ha annak egy része ínségben él, gondterhelt, esetleg züllött. Csak testileg-lelkileg egészséges nép keltheti fel bennünk annak az öröm érzetét, hogy ehhez a néphez tartozunk, és csak az ilyen nép lehet nemzeti büszkeség tárgya. Ezt a legnagyobb büszkeséget viszont csakis az érezheti, aki ismeri népe nagyságát.
A nacionalizmus és szociális igazságérzet összhangba hozatalát már a fiatal szívekben meg kell valósítanunk. Ilyen módon egykor a közös szeretet és közös büszkeség egymáshoz fűzi az állampolgárokat. Ezáltal népünk örök időkig megrendíthetetlenné válik.
Korunknak a sovinizmustól való félelme: a tehetetlenségének jele. Minthogy nem rendelkezik túltengő erővel, sőt ezt még kellemetlennek is találja, a sors sem szemelte ki nagy tettek keresztülvitelére. Hiszen ezen a földön el sem volnának képzelhetők a nagy átalakulások, ha azok hajtóerejét a fanatikus, sőt hisztérikus szenvedélyek helyett a nyugalom és a rend polgári erényei szolgáltatták volna.
Tény az, hogy a világ nagy átalakulás előtt áll. A kérdés csak az, vajon ez az átalakulás az árja világ javára, vagy pedig az örök zsidó hasznára valósul meg.
A népi államok célja, hogy az ifjúság megfelelő nevelése révén gondoskodjanak arról, hogy egykor földünkön a végső és döntő küzdelem érett nemzedékre találjon.
Az a nép fog győzni, amely először lép erre az útra!
A népi állam kiképző és nevelő munkájának végcélja az legyen, hogy a faji öntudatot és érzést ösztönileg és értelmileg a reá bízott ifjúság szívébe és agyába vésse. Egyetlenegy ifjú vagy leány se hagyhassa el addig az iskolát, amíg tisztában nincs vele, mi a vér tisztaságának lényege és szükségessége.
Ez fogja megteremteni népünk fennmaradásának fajszerű alapjait, amelyek viszont a további kulturális fejlődés feltételeit biztosítják.
Amilyen nagy jelentősége lesz egy népi államban a testi és szellemi nevelésnek, éppen olyan fontos lesz magának az embernek az állam szempontjából való megfelelő kiválasztása. Ezt a kérdést ma nagyon könnyen kezelik. Általában a felsőbb rétegek, módosabb szülők gyermekeit magasabb kiképzésre méltatják. A tehetség kérdésének teljesen alárendelt szerep jut.
Alkotó munka pedig csak úgy lehetséges, ha a tudás tehetséggel párosul.
A népi államnak nem az a feladata, hogy valamely fennálló társadalmi osztály fölényét védje, hanem az, hogy a néptársak egyeteméből a legtehetségesebbeket kiszemelje, s őket hivatalokba, méltóságokba juttassa. Nemcsak az a kötelessége, hogy az átlagos képességű gyermeket az iskolában bizonyos fokú nevelésben részesítse, hanem az is, hogy a tehetségest a neki megfelelő pályára nevelje. De legfőbb feladata, hogy tekintet nélkül származására, a nép minden tehetséges tagja előtt megnyissa az állami felsőbb oktató intézetek kapuit.
A háborús politikai készültség és a technikai felszerelés nem azért volt elégtelen, mert népünket kevésbé képzett fők kormányozták volna, inkább az volt a baj, hogy a kormányon lévők túl műveltek voltak, teletömve tudással és szellemmel, hiányzott azonban belőlük az egészséges ösztön, az energia és a merészség.
Az volt a végzetünk, hogy a létért folytatott harcunkat gyönge, bölcselkedő kancellár vezetése alatt kellett megvívnunk. Az egyszerű baka vére nem folyt volna hiába, ha Bethmann-Hollweg helyett a nép egy erőteljesebb, nyersebb fia lett volna a vezetőnk. Követendő példát szolgáltat e tekintetben a katolikus egyház. Szerzeteseinek megtiltja a házasságot, és így a lelkészség utánpótlását nem saját soraiból, hanem a nép köréből kénytelen biztosítani. A cölibátus jelentőségét a legtöbben nem ismerik fel. Pedig ez a magyarázata annak a hihetetlen mozgékony erőnek, amely ezt az intézményt jellemzi. Azáltal, hogy ez a hatalmas szervezet az egyházi méltóságok viselőit szakadatlanul a népek legalsóbb rétegéből egészíti ki, nemcsak ösztönös összeköttetését biztosítja a nép érzelmi világával, hanem hatalmas erőforrást és tetterőt is merít a maga számára, mert ezek ilyen alakban mindig csak a nép széles rétegeiben vannak meg. Ez az alapja az óriási szervezet csodálatos fiatalságának, lelki simulékonyságának és acélos akaraterejének.
A népi állam feladata lesz, hogy közoktatása útján gondoskodjék a meglévő szellemi vezető rétegnek az alulról jövő vérfrissítés útján történő állandó megújhodásáról.
Az államnak kötelessége az, hogy a néptársak tömegéből a legnagyobb gondossággal és pontossággal kiválassza és a köz szolgálatába állítsa a természet által láthatólag legnagyobb tehetséggel megáldott emberanyagot. Az állam és az állami hivatalok nem azért vannak, hogy egyes osztályok elhelyezkedést találjanak bennük, hanem hogy a rájuk bízott feladatoknak megfeleljenek. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, hogyha a hivatali tisztségek viselői elvileg mindig csak a rátermett és akaraterős személyiségek sorából kerülnek ki. Mindez nemcsak a tisztviselői állásokra vonatkozik, hanem általában a nemzet egész szellemi vezetésére. Egy nép nagyságának az is egyik fontos feltétele, hogy sikerül-e a legrátermettebb embereket a megfelelő munkakörbe kiképezni és a köz szolgálatába állítani.
Ha két nép verseng egymással, és mindkettő egyforma értékkel rendelkezik, akkor az kerül ki ebből a versenyből győztesen, amelyik az egyetemes szellemi vezetés tekintetében a legjobb tehetségnek biztosítja a szerepet, és az marad vesztesként a porondon, amelyiknek vezetősége csak bizonyos érdekeltségeknek és osztályoknak nagy, közös húsosfazekát jelenti, tekintet nélkül az egyes vezetők veleszületett képességeire.
Természetesen ez a mai világunkban első látásra lehetetlenségnek látszik. Rögtön ellenvetnék, hogy pl. egy magasabb állami hivatalnoknak a fiacskája mégsem lehet kézműves csak azért, mert esetleg egy másik, akinek a szülei történetesen iparos emberek, tehetségesebb. Ez a fizikai munka mai lebecsülésének idején találó ellenvetés. Éppen ezért a népi állam első és legfontosabb feladata az, hogy más álláspontot foglaljon el a munka fogalmával szemben. Ennek a népi államnak ha kell, évszázados nevelés útján le kell számolnia azzal az őrülettel, amely a testi munkát lebecsüli. A népi állam az egyes embert nem a munka mineműsége, hanem a kifejtett tevékenység minősége és hasznossága szerint értékeli.
Pedig ez idő szerint a szellemtelen tömegírnokot többre értékelik, mint a legintelligensebb műszerészt, csak azért, mert tollal dolgozik. E felfogás egyenesen rettenetes. A hamis értékelés azonban, mint már jeleztem, nem a dolgok természetéből folyik, hanem mesterséges nevelés eredménye, és korábban ismeretlen volt. A mai természetellenes állapot éppen anyagias korunk általános betegségi tüneteinek egyike.
Alapjában véve minden munkának az értéke kettős: a tisztán anyagi és az ideális értelemben vett érték. Az anyagi érték a munkának az összesség életére gyakorolt jelentőségén éspedig anyagi jelentőségén nyugszik. Minél több néptársnak jelent hasznot egy bizonyos tevékenység, éspedig akár közvetve, akár közvetlenül, annál nagyobbra becsülendő a munka anyagi értéke. Ezt a megbecsülést az az anyagi ellenérték fejezi ki, amelyet az egyén munkájáért kap. A tisztán anyagi értékkel szemben áll az eszmei érték. Ez nem a végzett munka anyagiasan mérlegelt jelentőségében gyökerezik, hanem szükségszerűségében. Kétségtelen, hogy egy találmánynak az anyagi haszna nagyobb lehet, mint egy szürke napszámos munkájának értéke, mégis bizonyos, hogy az összesség erre a legkisebb szolgálatra éppen úgy rászorul, mint arra a nagyobbra. Anyagilag lehet különbség az egyes munkák hasznának összessége tekintetében jelentkező értékelésében, és ez a különbség a mindenkori ellenszolgáltatás tekintetében is jelentkezhetik. Azonban eszmei szempontból azonos értékűnek kell lennie minden munkának abban a pillanatban, amikor az egyes ember arra törekszik, hogy saját munkakörében, bármilyen is legyen, a legjobbat nyújtsa.
Minthogy az ésszerűen berendezett államban arra kell törekedni, hogy minden egyes embert tehetségének megfelelő pozícióba juttassanak, vagyis másként kifejezve, hogy az embereket a tehetségüknek megfelelő munkára képezzék ki, azt kell szem előtt tartanunk, hogy tehetséget nem lehet elsajátítani, hanem azzal születni kell, mert az a természet ajándéka, és nem az embernek a megszolgált jutalma. Így azután az általános megbecsülést nem befolyásolhatja az egyes részére juttatott munka. Ez a munka ugyanis a veleszületett tehetségének és az ahhoz igazodó kiképeztetésnek számlájára írandó, amelyet viszont az összesség nyújt számára. Az embert aszerint kell megbecsülni, hogy miként felel meg az egyetemesség részéről neki szánt feladatnak. Az egyes ember létének célját nem tevékenysége képezi, hanem az csak eszköze annak. Mint embernek tovább kell képeznie magát, tovább kell nemesednie, ami csak kultúrközösségben történhetik, amelynek viszont mindig egy állam alapján kell nyugodnia. Ennek az alapnak a megtartásához neki is hozzá kell járulnia. Hozzájárulása módját a természet határozza meg; az egyes embernek az a feladata, hogy szorgalommal és becsületességgel visszaadja a népközösségnek azt, amit tőle kapott. Aki ezt megteszi, az méltó a legnagyobb megbecsülésre és tiszteletre.
Az anyagi jutalom az egyént tevékenységének a népközösség számára biztosított haszna szerint illetheti kisebb-nagyobb mértékben; az erkölcsi jutalom viszont a munka értékének tudatában rejlik, aki természetadta képességét népe szolgálatába állítja. Így tehát nem lesz többé szégyen, ha valaki rendes iparos ember, de szégyen marad, ha mint alamuszi hivatalnok a jó Isten napját és népe kenyerét lopja. Magától értetődőnek tartjuk majd, hogy hozzá nem értő emberre nem bízunk számára megoldhatatlan feladatokat. Napjainkban, amikor egész embercsoportok egymást csak fizetési osztályok szerint értékelik, ezekkel az elgondolásokkal szemben nincs kellő megértés. Ez azonban nem képezheti alapját annak, hogy eszméink hirdetésétől elálljunk. Ellenkezőleg! Aki ezt a korszakot, amely belsőleg beteg és rothadt, meg akarja újítani, annak legyen bátorsága ahhoz, hogy rámutasson ez állapot okaira. A nemzeti szocialista mozgalomnak az a feladata, hogy tekintet nélkül a nyárspolgáriasságra, gyűjtse össze és szervezze népünkből azokat az erőket, melyek alkalmasak arra, hogy az új világnézetnek az előharcosai legyenek.
Nem vagyunk együgyűek, nem hisszük, hogy sikerül valaha hibátlan korszakot teremtenünk. De ez a tudat nem ment fel bennünket kötelességünk alól. A felismert hibák ellen harcolnunk kell, a gyöngeségeket le kell küzdenünk, és legalább meg kell közelítenünk az ideált. A rideg valóság sok akadályt gördít utunkba, de annál inkább kell törekednünk végső célunk felé. A tévedések ne tántorítsanak el célunktól, mint ahogy az igazságszolgáltatást sem vethetjük el azért, mert téved; nem utasíthatjuk vissza az orvosságot sem, mert mindig lesznek betegségek.
Az ideális eszme erejét nem szabad lebecsülnünk. A katonaviselt kishitűnek emlékezetébe idézem azt az időt, amikor hősiessége az ideális motívumok leghatalmasabb bizonysága volt. Az emberek nem a mindennapi kenyerükért haltak meg, életüket a hazaszeretet, a haza nagyságába vetett hit, a nemzet becsülete érdekében áldozták fel. Csak amikor német népünk eltávolodott az ideáloktól, és a forradalom reális ígéreteit követte, amikor fegyverét batyuval cserélte fel, csak akkor a földi mennyország helyett a közmegvetés és az általános nyomor tisztítótűzébe.
Azért kell a jelenlegi reális szemléletű köztársaság számító mestereivel szemben idealizmuson nyugvó birodalomba vetett hitet állítanunk.