Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adolf Hitler Könyve 22.-rész

IX. Az S. A. (rohamosztagok= Sturm Abteilung) jelentőségének és szervezetének alapgondolatai
A régi birodalom ereje három pilléren nyugodott: a monarchikus államformán, a közigazgatási testületen és a hadseregen. Az 1918. évi forradalom az addigi államformát megszüntette, a hadsereget szétzüllesztette, a közigazgatást pedig pártkorrupciónak szolgáltatta ki. Ezzel azután az úgynevezett állami tekintély legfőbb tartóoszlopait zúzta össze.
Az állami tekintély csaknem mindig három összetevő együttese, amely összetevők tulajdonképpen minden tekintélynek is alapját képezik.
A tekintély megteremtésének első kelléke a népszerűség. Az olyan tekintély azonban, amely egyedül a népszerűségen alapul, rendesen nagyon gyenge, bizonytalan és ingadozó. Az ilyen tekintély birtokosának arra kell törekednie, hogy tekintélye alapját a hatalom megszervezésével megerősítse és biztosítsa. A hatalom és erő tehát a második összetevő. Ez jóval állandóbb, biztosabb, és mindig erősebb, 9mint az első. Feltéve, hogy a népszerűség és hatalom találkoznak és bizonyos ideig együtt maradnak, a tekintélynek egy szilárdabb alapja keletkezik, a hagyomány, Ha végül a népszerűség, erő és hagyomány összpontosulnak, akkor e három összetevő eredményeként jelentkező tekintély megingathatatlan.
A forradalom a tekintély összetevőinek e szerencsés együttesét megszüntette, sőt lassan már a hagyományon alapuló tekintély is megszűnt. A régi birodalom összeomlása, a régi államforma megszüntetése, valamint az egykori felségjogok és birodalmi jelvények megsemmisítése következtében a hagyományok is gyorsan háttérbe szorultak. Ennek következménye az államtekintély súlyos megrázkódtatása volt.
Az államtekintély második oszlopa, a hatalom is a múlté lett. Ahhoz, hogy a ; forradalom egyáltalán győzedelmeskedhessék, nemcsak a szervezett államerőt és ; annak megtestesítőjét, a hadsereget kellett szétrombolni, hanem annak szétroncsolt részeit a forradalmi harci eszközök sorába kellett iktatni. Bár a fronthadseregek nem estek egyenlő mértékben a rombolási folyamat áldozatául, mégis a négy és fél éves hősi küzdőterüktől való eltávolításukkal, a leszerelési szervek működésével és a bomlasztás mérgező hatása alatt a katonatanácsok zűrzavaros, úgynevezett önkéntes fegyelmi körébe kerültek.
A tekintély ezekre a lázadó, a katonai szolgálatot is a nyolc órai munkaidő szellemében értelmező katonai csoportokra tovább már nem támaszkodhatott. Ledőlt tehát a tekintély második oszlopa is, és így a forradalom már kizárólag a népszerűségre támaszkodhatott. De éppen ez az alap volt a legbizonytalanabb.
Minden nemzet három nagy csoportra osztható. Egyik oldalon a legjobb emberek szélső csoportjára, azokéra, akik minden erényt magukénak vallhatnak és akik különösen kitűnnek jószívűségükkel és áldozatkészségükkel. Ezzel szemben a másik oldalon a leggonoszabb emberek csoportja áll, akik viszont az összes rossz tulajdonság hibáiban leledzenek. E két szélsőség között van a harmadik, a legnagyobb, a középső csoport, amely tündöklő hősöket nem tud ugyan felmutatni, de amelyben közönséges gonosztevőket sem találunk.
Egy nép csak a legjobbak kizárólagos vezetése mellett emelkedhetik és tűnhetik ki. Egyenletes, átlagos fejlődést vagy tartós állapotot csak a középső csoport uralkodása képes teremteni, amely esetben a két szélső csoport a mérleg serpenyőjében egymást kiegyensúlyozza. Egy nép összeomlását viszont a gonosz emberek csoportjának felülkerekedése idézi elő.
Figyelemre méltó az a körülmény, hogy a széles népréteg, tehát a középső csoport, csak akkor lép előtérbe, amikor a két szélsőséges elem küzd és leköti egymást, de ha az egyik fél győz, akkor mindig készségesen aláveti magát a győztesnek. A legjobbak csoportjának uralkodása esetén a nagy tömeg követni fogj a azt, ezzel szemben a legrosszabbak felülkerekedésével szemben legalábbis nem fog kellő ellenállást kifejteni, mert ez a középső, nagy tömeget magába foglaló csoport küzdeni sohasem fog.
A négy és fél évig tartó véres háború annyiban zavarta meg e három osztály egyensúlyát, hogy a középső csoport ugyancsak nagy áldozata mellett a legjobb emberek csoportja majdnem teljesen elvérzett. Ami a hősi vérből e négy és fél év alatt kiömlött, az valóban pótolhatatlan.
Gondoljunk csak a százezrekre menő esetekre: önkéntes jelentkezőkre, önkéntes járőrökre, önkéntes hírszerzőkre, önkéntes telefoncsapatokra, önkéntes jelentkezőkre a hídveréshez, önkéntesekre a búvárhajókon, önkéntes repülőkre, önkéntes jelentkezőkre a rohamszázadokba stb. Az ember mindig csak a megszokott képet látja, mindig csak ő jelentkezett: a pelyhes állú ifjú vagy érett férfi, akit a hazaszeretet, személyes bátorság vagy az erős kötelességérzet tüze fűt. Lassanként az emberek e fajtája teljesen kivész. Akik nem estek el, vagy nem rokkantak meg, azok lassanként szétmorzsolódtak csekély számuknál fogva. Meg kell gondolnunk, hogy 1914ben egész hadtesteket állítottak fel önkéntesekből, akik parlamentünk hitvány, bűnös és lelkiismeretlen tagjainak hibája következtében nem részesültek békebeli katonai kiképzésben. Így azután védtelen ágyútöltelékként lettek az ellenség áldozatai. Az a négyszázezer ember, aki annak idején a flandriai harcokban elesett vagy megrokkant, többé nem volt pótolható. Elvesztésük több volt közönséges számbeli veszteségnél. Haláluk a mérleg jobbik oldalának könnyűvé válását jelentette, és a gonoszok csoportja, nagyobb súllyal esett a latba.
Ehhez járult még az, hogy a négy és fél évi világégés alatt nemcsak a legjobbak csoportja szenvedett óriási vérveszteséget, hanem a gonoszoké csodálatos módon konzerválódott. Bizonyára minden egyes önként jelentkező hősre egy-egy meglapuló gyáva fickó esett, aki mialatt a másik feláldozta magát a haza oltárán, és a hősök csarnokának lépcsőjén haladt fölfelé hátat fordított a halálnak, hogy azután otthon fejtsen ki káros tevékenységet.
A háború vége ilyen körülmények között a következő képet mutatta: a nemzet középső széles rétege meghozta a kötelességszerű véráldozatot, a legjobbak csoportja hősiességében csaknem teljesen feláldozta magát, míg a gonoszok csoportja egyrészt a legképtelenebb törvények támogatása mellett, másrészt a hadi cikkelyek alkalmazásának elmulasztása miatt csaknem teljes épségben megmaradt.
Népünk e jól konzervált iszapja rendezte meg a forradalmat, amely csak azért sikerülhetett, mert legjobbjaink elhullottak, és nem volt, aki ellenálljon.
Ezért volt a német forradalom már kezdettől fogva is csak feltételesen népszerű. Nem a német nép követte el ezt a káini tettet, hanem a szökevények és kitartóik világosságtól irtózó csőcselékhada.
A harcterek embere csak a véres küzdelem végét üdvözölte, boldog volt, hogy ismét visszatérhetett otthonába és viszontláthatta feleségét és gyermekét. Neki a forradalomhoz belsőleg semmi köze sem volt, nem szerette azt és még kevésbé annak megrendezőit és szervezőit. A négy és fél éves harcokban elfeledte a párthiénákat és civódásuk idegen lett számára. A német népnek csak egy egészen kis töredéke előtt volt valóban népszerű a forradalom, azok előtt, akik az új állam díszpolgárainak ismertető jeléül a batyut választották. Ők a forradalmat mint sokan még ma is hiszik nem annak céljáért, hanem következményeiért szerették.
Ezeknek a szocialista martalócoknak a népszerűségére azonban egyetlen tekintély sem lenne képes tartósan támaszkodni. Márpedig a fiatal köztársaságnak elsősorban tekintélyre volt szüksége, ha nem akarta, hogy rövid zavar után a nép jobbik oldalának megmaradt elemeiből összeverődő megtorló hatalom elsöpörje.
Az összeomlás képviselői nem féltek semmitől sem jobban, mint attól, hogy amint ez ilyen időkben gyakran történni szokott a nép soraiból kiemelkedő vasököl lesújt rajuk, és összetöri őket. A köztársaságnak minden áron meg kellett erősödnie. Szükség volt tehát arra, hogy gyönge népszerűségének ingadozó oszlopát a hatalom megszervezésével megerősítse és azon erősebb tekintélyt teremtsen magának.
Amint a forradalom bajnokai 1918-19 december, január és februárjában érezték, hogy ingadozni kezd alattuk a talaj, új emberek után néztek, akik hajlandók lennének gyenge pozíciójukat a fegyver hatalmával megerősíteni. Az antimilitarista köztársaságnak katonákra volt szüksége.
Minthogy azonban állami tekintélyük első és egyedüli támasza kizárólag a kitartottak, tolvajok, betörők, szökevények és gyávák társaságából adódott, tehát a népnek abban a részében, amelyet mi a "gonosztevők osztálya" jelzővel vagyunk kénytelenek megjelölni, hiábavaló volt minden erőlködésük; e társaságban nem akadtak olyanok, akik hajlandók lettek volna saját életüket feláldozni az új eszmékért. A forradalmi eszme hordozóinak és a forradalom csatlósainak a társasága sem nem képes, sem nem hajlandó katonáskodni. Nem pedig azért, mert ennek a rétegnek egyáltalán nem volt szándékában köztársasági államforma szervezése, hanem csak a meglévő rend szétrombolása, hogy azután annál inkább kielégíthessék ösztöneiket. Jelszavuk nem a rend és a német köztársaság kiépítése, hanem inkább annak kifosztása volt.
A népbiztosok segélykiáltásai süket fülekre találtak. Bármennyit is lármáztak, felhívásukra híveik sorából senki sem jött segítségükre, sőt válaszul még "árulóknak" nevezték őket, jellemzéséül azok felfogásának, akikben a forradalom és vezetőinek népszerűsége gyökerezett. Abban az időben akadtak először német ifjak, akik amint azt szentül hitték a "nyugalom és rend" fenntartása érdekében hajlandók voltak a katonai szolgálatra. Hajlandók voltak karabélyt és puskát vállukra venni, hogy rohamsisakkal szálljanak szembe a haza rombolóival. Önkéntes katonákként szabad csapatokba tömörültek, és bár ádázul gyűlölték a forradalmat, mégis védték és gyakorlatilag megerősítették. Mindezt a legjobb meggyőződésből tették.
A forradalom értelmi szerzője és valódi szervezője, a nemzetközi zsidó, helyesen ítélte meg az akkori helyzetet. A német nép még nem ért meg arra, hogy bolsevista vérposványba gyűrhessék, amint az Oroszországban sikerült. Ennek oka nagyrészt az, hogy a német faj értelmisége és fizikai munkásai között nagyobb az egység, továbbá abban, hogy a nép legszélesebb rétegeit is áthatják a műveltség elemei, míg Oroszországban ez hiányzott. Oroszországban az értelmiség legnagyobb része nem volt orosz nemzetiségű, vagy legalábbis nem szláv jellegű. Az akkori Oroszország felsőbb társadalmi rétegei könnyen félreállíthatók voltak, miután teljesen nélkülözték a nép nagy tömegével való vérségi kapcsolatot. A nép szellemi és erkölcsi színvonala ott általánosságban igen alacsony fokon állott.
Abban a pillanatban, amelyben Oroszországban sikerült az írni és olvasni nem tudó műveletlen tömegek széles rétegeit a velük semmiféle kapcsolatban nem álló felsőbb rétegek ellen forradalmasítani, az ország sorsa már el is dőlt. A forradalom sikerült. Ezzel a nép nagy tömege rabszolgájává lett zsidó diktátorainak, akik természetesen elég okosak voltak ahhoz, hogy ezt a diktatúrát "népdiktatúrá"-nak nevezzék.
Németországra vonatkozólag még a következőkben kell a fenti képet kiegészítenünk. Amennyiben igaz az, hogy a forradalom csak a hadsereg fokozatos szétzüllesztésével sikerülhetett, annyira bizonyos az is, hogy a forradalom tulajdonképpeni szervezője és a hadsereg szétzüllesztője nem a fronton lévő katonák közül került ki, hanem többé-kevésbé a napfénytől irtózó csőcselékből, amely hazai helyőrségekben lézengett vagy "nélkülözhetetlen"-ként a gazdasági életben teljesített szolgálatot. Ehhez járultak a szökevények tízezrei, akik minden különösebb kockázat nélkül hátat fordítottak a harcvonalnak. Az igazán gyáva semmitől sem fél jobban, mint a haláltól, márpedig ez a harcvonalban nap mint nap ezerféle alakban leselkedik az emberre. Ha tehát az ember gyönge jellemű, ingadozó vagy éppen gyáva fickókat akar harctéri kötelességük teljesítésére szorítani, akkor arra ősidőktől fogva csak egy mód van: a szökevénynek tudnia kell, hogy szökése éppen azt eredményezi, ami elől szökni akar. A harctéren meghalhat az ember, de mint szökevénynek meg kell halnia! Csak ily drákói fenyítéssel lehet nemcsak az egyesek, hanem az összesség részére is elrettentő példát mutatni a zászló hűtlen elhagyásának akárcsak a kísérletére is.
Ez volt a harci cikkelyek célja és értelme. Szép gondolat volna a létért folyó nagy harcot egyedül a szükség felismeréséből származó önkéntes kötelesség alapján végigharcolni. Az önkéntes kötelesség teljesítése azonban mindig csak a legjobbak és nem a nagy átlag erénye.
Ezért van szükség oly törvényekre, mint pl. a lopást sújtóra, amelyet nem a valóban tisztességes, hanem a gyenge, ingatag jelleműekért alkottak. Az ily törvényeknek a rossz elem elriasztásával kell elejét venniük egy olyan állapot kifejlődésének, amelyben végül a tisztesség az ostobaság látszatát kelti és hovatovább arra a meggyőződésre juttatja a tisztességeseket is: célszerűbb részt venniük a tolvajlásokban, semmint üres kézzel nézniük azt, sőt mi több, ha önmagukat is meglopásnak teszik ki.
Tévedés volt tehát azt hinni, hogy olyan küzdelemben, amely minden emberi számítás szerint előreláthatóan évekig tombolhatott, nélkülözni lehetett volna azokat a segédeszközöket, amelyekkel sok évszázados, sőt évezredes tapasztalat alapján a gyönge jellemű és ingatag egyéneket a legsúlyosabb megpróbáltatások idején is kötelességük teljesítésére lehetett szorítani.
Nem a hadi önkéntesekkel, hanem az önző gyáva fickókkal szemben volt szükségünk a hadi törvényekre, akiknek népünk szenvedéseinek idejében is drágább volt hitvány életük az összesség érdekeinél. Az ilyen jellemtelen, gyönge embereket csak a legszigorúbb büntetés alkalmazásával tarthatjuk vissza attól, hogy né engedjenek gyávaságuknak. Amikor férfiak állandóan a halál torkában vannak heteken keresztül pihenés nélkül, és iszapos gránáttölcsérekben nemegyszer a legrosszabb élelmezés mellett kell kitartaniuk, akkor az ingadozó jelleműek kizárólag a halálbüntetés kíméletlen alkalmazásával tarthatók a csatasorban. Hiszen az ilyen ember a börtönt ezekben az időkben egyszerre jobb helynek tartja a harctereknél, mert ott legalább nyomorult életét nem fenyegeti veszély. A háborúban a halálbüntetés gyakorlati kikapcsolása és a hadicikkelyek valóságos hatályon kívül helyezése rettenetesen megbosszulta magát. Különösen 1918-ban tapasztalhattuk ezt, amikor a szökevények egész áradata lepte el a hadtáp területeket és a hazai földet, hogy közreműködjenek annak a nagy gonosz szervezetnek a létesítésén, amely aztán 1918. november 7-én a forradalom fő mozgatója volt.
Magában a harcvonalban küzdőknek ehhez tulajdonképpen semmi közük sem volt, de természetes, hogy ők is vágytak a békére. Éppen ez jelentett rendkívül nagy veszélyt a forradalomra. Amint a fegyverszünet megkötése után a német hadseregek hazafelé indultak, a forradalmároknak az okozta a legnagyobb gondot, hogy mit fognak a hazatérő csapatok tenni? Fogják-e tűrni ezt a harcterek fiai?
Ezekben a hetekben a forradalomnak legalább külsőleg mérsékletet kellett tanúsítania, ha nem akarta magát annak a veszélynek kitenni, hogy néhány német hadosztály letiporja. Ha annak idején csak egyetlenegy hadosztályparancsnok is elhatározta volna magát arra, hogy hozzá hű hadosztályával a vörös zászlókat letépje, a különböző tanácsokat a falhoz állítsa, és az esetleges ellenállást aknavetők és kézigránátok segítségével letörje, akkor ez a hadosztály nem egészen négy hét alatt egy hatvan hadosztályból álló hadsereggé nőtte volna ki magát. Ettől pedig jobban rettegtek a zsidó vezetők, mint bármi mástól. Ezért kellett a forradalmat bizonyos mértékig fékezni, nem volt szabad azt bolsevizmussá fejleszteni, hanem rendet és nyugalmat kellett színlelni.
Ezért volt a sok nagy engedmény, ezért a régi hivatalnoki testületekre és a régi hadsereg vezetőire való hivatkozás. Ezekre legalább egy ideig még szükség volt és csak azután merték őket kirúgni, a köztársaságot a régi államtisztviselők kezéből kivenni, és azt a forradalmi keselyűk karmainak kiszolgáltatni, amikor azok már megtették kötelességüket. Hogy ez mennyire sikerült, azt a gyakorlat megmutatta.
A forradalom azonban nem a rend és nyugalom képviselőinek, hanem inkább a lázadók, tolvajok és fosztogatók műve volt. Ezek akaratának a forradalom fejlődése egyrészt nem felelt meg, másrészt annak lefolyását sem lehetett nekik megmagyarázni és ízlésük szerint megváltoztatni.
A szociáldemokrácia számbeli növekedése következtében lassanként elvesztette durva forradalmi párt jellegét. Ami e pártból végül megmaradt, az már csak a szándék és a cél keresztülvitelére alkalmas tömeg volt. Egy tízmilliós pártban már nem lehetett többé forradalmat csinálni. Ilyen mozgalomban már nem a szélsőséges elemek, hanem a középső csoport nagy tömegei, a tehetetlenek vannak előtérben.
E körülmény felismerése vezetett már a háború tartama alatt a szociáldemokrata pártnak a zsidók által előidézett híres szakadásához. Miközben a szociáldemokrata párt tömegei tehetetlenségüknek megfelelően ólomsúlyként nehezedtek a nemzeti védelemre, kivontak belőlük a tettre kész, radikális elemeket, és azokat új, különösen ütőképes, támadó csoportokká alakították. A független párt és a "Spartakus" szövetség voltak a forradalmi marxizmus rohamzászlóaljai. Az ő feladatuk volt azokat a befejezett tényeket megteremteni, amelyekre, mint előkészített talajra léphettek aztán a szociáldemokraták évtizedeken keresztül előkészített tömegei. A gyáva polgári osztályt a marxisták helyesen értékelték, és egyszerűen csak mint csőcseléket kezelték. Egyáltalán nem vették figyelembe, mert tudtak, hogy a régi kiszolgált nemzedék alázatos politikai szervezetei komoly ellenállásra sohasem lesznek képesek.
Mikor azután a forradalom győzedelmeskedett és a régi állam fő tartóoszlopait leromboltak, és amikor a visszaözönlő harctéri csapatok kiismerhetetlenekként tűntek fel, a régi forradalmi tevékenységet fékezni kellett, a szociáldemokrata hadsereg megszállta az elfoglalt állásokat, a független és Spartacus rohamzászlóaljakat pedig félretették az útból. Ez persze nem ment küzdelem nélkül.
Nemcsak azért, mert a legtevékenyebb támadó alakulatai, amelyek kielégítésük híján becsapottaknak érezték magukat, önszántukból tovább akartak küzdeni, de azért is, mert zabolátlan rendzavarásuk a forradalom fő mozgatóinak csak kívánatos volt. Látszólag máris két táborra oszlottak, a rend és nyugalom, és a véres rémuralom pártjaira. Mi sem természetesebb, mint, hogy a mi polgárságunk azonnal lobogó zászlókkal vonult be a "rend és nyugalom" táborába, és ezáltal ennek a legsajnálatraméltóbb politikai szervezetnek újra módot adtak a további tevékenységre. A polgárság ismét talajt érezhetett a lába alatt és bizonyos összeköttetésbe juthatott a hatalommal, amelyet ugyan gyűlölt, de amelytől talán még jobban rettegett. Emellett a német politizáló polgárságot még az a kitüntetés is érte, hogy a bolsevisták leküzdése céljából egy asztalhoz ülhetett a sokszorosan elátkozott szociáldemokrata vezetőkkel.
Így alakult ki 1918 decemberében és 1919 januárjában az alanti helyzet.
A legrosszabb elemekből toborzott kisebbség forradalmat csinál, és ezek mögé azonnal a szociáldemokrata párt lép. A forradalom látszólag mérsékelt irányú; ez a körülmény viszont a fanatikus szélsőségek haragját vonja maga után. Ezek az elemek aztán kézigránátokkal és géppuskákkal kezdenek lövöldözni, középületeket szállnak meg, egyszóval megkezdik a mérsékelt forradalom elleni harcot. További ilyen irányú fejlődés borzalmainak megakadályozása céljából fegyverszünetet kötnek az új rend és a régi rendszer képviselői, hogy együttesen vegyék fel a harcot a szélsőséges elemek ellen. Ennek eredménye viszont az, hogy a köztársaság ellenfelei a köztársaság elleni harcot feladják, sőt karöltve közreműködnek azoknak az elemeknek a leverésében, akik bár egészen más alapon szintén ennek a köztársaságnak az ellenfelei. További eredménye végül, hogy ezáltal a régi rendszer hívei harcának az új rendszer elleni veszedelme levezetődött.
Ezt a tényt az ember nem tudja elég gyakran hangoztatni! Csak aki ezt tudja, az érti meg, miként volt lehetséges, hogy egy népre, amely kilenctized részben nem vett részt a forradalom előkészítésében, amelynek héttized része elutasította azt, hattized része pedig egyenesen gyűlölte, arra az egytized részt jelentő kisebbség a forradalmat mégis rákényszerítette.
Lassanként elvéreztek egyik oldalon a Spartakusz barikádharcosok, másik oldalon pedig a nemzeti idealisták és fanatikusok, hogy ugyanolyan mértékben, amilyenben ez a két szélsőséges elem egymást felőrölte, a középen állók tömege győzzön. A polgárság és a szociáldemokraták kész helyzet előtt állottak, és a köztársaság kezdett "konszolidálódni". Ez a körülmény azonban a polgári pártokat különösen a választások előtt nem akadályozta meg abban, hogy egy ideig még monarchista eszméket hangoztassanak csak azért, hogy az elmúlt idők szellemében kislelkű párthíveiket befolyásolják és a maguk részére újólag megnyerjék.
Ez nem volt tisztességes eljárás. Ók belsőleg valamennyien már szakítottak a monarchiával, és az új helyzet szennye megkezdte csábító hatását már a polgári pártok tömegében is. A közönséges polgári politikus ma már jobban érzi magát a köztársaság korrupció posványában, mint abban a szigorú tisztaságban, amely a régi államból még emlékezetében maradt.
Mint már említettem, a forradalom a régi hadsereg helyébe, állam tekintélyének erősítése céljából, kénytelen volt új hatalmi tényezőt állítani. Ezt azonban csak a vele ellenkező nézeten levők felhasználásával tudta biztosítani. Lassanként új hadsereg kezdett kialakulni, amely külsőleg a békeszerződés korlátai között mozgott, érzelmi tekintetben pedig az idők folyamán az új államrendszer eszközévé kellett átalakulnia.
Ha az ember felveti a kérdést, hogy a forradalom mint olyan, hogyan sikerülhetett eltekintve a régi rendszer minden tényleges hibájától, amely az összeomlás tulajdonképpeni okozója volt , az alábbi megállapításra jut:
1. A kötelességteljesítés és a fegyelem fogalmának kiveszése folytán.
2. Az úgynevezett államfenntartó pártok gyáva tétlensége következtében.
Még a következőket is meg kell jegyeznem.
A kötelességteljesítés és engedelmesség kiveszése teljesen nemzetietlen és tisztán állami szempontokat szem előtt tartó nevelésünk eredménye. Ennek következménye az eszköz és a cél félreismerése is. A kötelességérzet, kötelességteljesítés és engedelmesség magukban véve nem célok, mint ahogy nem cél maga az állam sem, hanem csak eszköz a testileg és lelkileg rokon elemek együttélésének biztosítása céljából. Abban a pillanatban, amint egy nemzet néhány gazember eljárása következtében összeomlik és a legsúlyosabb elnyomásnak teszik ki, ezekkel szemben az engedelmesség és kötelességteljesítés csak elméleti alakiságot, sőt egyenesen esztelenséget jelent, különösen akkor, ha az engedelmesség és kötelességteljesítés megtagadásával egy nemzet a végromlástól menthető meg.
Mai nyárspolgári felfogás szerint az a hadosztályparancsnok, aki annak idején kapott parancs folytán nem lövetett, helyesen járt el, mert a polgári elem szemében az ellenkezés nélküli engedelmesség becsesebb még saját népének életénél is. Nemzetiszocialista felfogás szerint azonban nem a gyönge elöljáróval szembeni feltétlen engedelmesség, hanem a nép összességével szembeni kötelesség a mérvadó.
Ilyen sorsdöntő órában az egész nemzettel szembeni felelősségérzetnek és kötelességérzetnek kell döntenie.
Népünkből, helyesebben korábbi kormányainkból ezek a fogalmak kivesztek, helyet adtak a teljesen elméleti felfogásnak, és ezzel lehetővé tették a forradalom győzelmét.
A második ponthoz még a következőket kell hozzáfűznöm.
Az "államfenntartó" pártok gyávaságának mélyebben fekvő oka mindenekelőtt az, hogy népünk jóérzésű és legtettrekészebb elemei hiányoztak soraikból, mert a harctéren elestek. Ettől eltekintve ami polgári pártjaink, amelyek a régi államrendszer alapján állottak, meg voltak győződve arról, hogy elveiket kizárólag csak szellemi fegyverekkel szabad érvényesíteniük, mert az erőszakos eszközök alkalmazásának joga kizárólag az államhatalmat illeti. Ez a felfogás nemcsak az egyre jobban mutatkozó gyöngeség jele, de esztelenség is volt olyan időben, amikor a politikai ellenfél rég letért erről az álláspontról, és teljes nyíltsággal hangsúlyozta, hogy céljait, ha módjában lesz, még erőszakkal is megvalósítja. Abban a pillanatban, amikor a polgári demokrácia világában, mint azt követő jelenség, a marxizmus feltűnt, annak hangoztatása, hogy a harcot szellemi fegyverekkel kell megvívni, esztelenség volt, és ennek rettenetesen meg kellett bosszulnia magát. A marxizmus kezdettől fogva hangoztatta, hogy az eszközök megválasztása célszerűségi szempontok szerint történik, és azok jogosultsága mindig a sikertől függ.
Ennek a felfogásnak a helyességét az 1918. év november havának 11-ig terjedő napjai igazolták leginkább. Törődött is a marxizmus a parlamentarizmussal és demokráciával. Ellenkezőleg! Mindkettőnek az ordítozó és lövöldöző forradalmárok tömege által adta meg a halálos döfést. Csak természetes, hogy a fecsegő polgári szervezetek abban a pillanatban védtelenek voltak.
A forradalom után, amikor a polgári pártok ha megváltoztatott célfelirattal is hirtelen ismét felbukkantak és vitéz vezetőik a sötét pincék, szellős csűrök és egyéb rejtekekből előbújtak, mint minden ilyen régi alakulat képviselői, ott folytattak, ahol abbahagyták. Politikai célkitűzésük már amennyiben az új rendszerrel belsőleg ki nem békültek a múltban gyökerezett, törekvésük azonban az volt, hogyha csak lehetséges, az új rendszerben is részt vegyenek, és ámde fegyverük, mint azelőtt, továbbra is csak a szó maradt.
A polgári pártok a forradalom után is mindenkor szánalmas módon hódoltak be az utcának. Amikor a köztársaság védelméről szóló törvény feletti határozathozatalra került a sor, az ahhoz szükséges parlamenti többség nem volt meg. A kétszázezer főnyi tüntető marxista láttára azonban a polgári "államférfiak"-at olyan félelem szállotta meg, hogy legjobb meggyőződésük ellenére is elfogadták e törvényt csak azért, nehogy magukat a parlament elhagyása után véres elpáholásnak tegyék ki. Ettől azután a törvény megszavazása árán, sajnos, meg is menekültek. Az új állam további fejlődése a továbbiakban már úgy folytatódott, mintha nemzeti ellenzék nem is volna.
Az egyedüli szervezetek, amelyeknek ez időben bátorságuk és erejük is lett volna a marxizmussal és a felizgatott tömeggel szembeszállni: az önkéntes csapatok, később az önvédelmi alakulatok, a lakosság védőcsapatai stb. és végül a hagyományokhoz ragaszkodó egyesületek voltak.
Létük, fennállásuk a német történelemben mégsem hagyott látható nyomokat. Ez a körülmény a következőkben leli magyarázatát.
Amint egyrészről az úgynevezett nemzeti pártok megfelelő karhatalom híján nem tudtak az utcára semmi néven nevezendő befolyást gyakorolni, úgy viszont a politikai eszme és mindenekelőtt valódi politikai célkitűzés nélkül álló, úgynevezett védőszövetségek sem tudtak semmiféle befolyásra szert tenni.
Ami egykor a marxizmus számára az eredményt biztosította, az a politikai akarat és durva tettlegesség teljes összjátéka volt, viszont ami a nemzeti Németországot a gyakorlati német politika minden fejlődéséből kikapcsolta, az az erőszakos hatalom és a zseniális politika együttműködésének hiánya volt.
Bármilyen természetű is volt a "nemzeti" pártok szándéka, azok keresztülvitelére a legcsekélyebb hatalommal sem rendelkeztek, különösen az utcán nem. A védőszövetségeseké volt minden hatalom, ők voltak az állam és az utca urai, ők viszont nem rendelkeztek semmi néven nevezendő politikai eszmével és céllal, amelyért hatalmukat a nemzeti Németország javára fordíthatták volna.
Mindkét esetben a zsidók ravaszsága volt az, amely okos rábeszéléssel előidézője volt ennek a visszás helyzetnek.
A zsidó nagyon is jól értett ahhoz, hogy sajtója útján a védőrségi alakulatok "politikamentességének" eszméjét hangoztassa, a politikai életben viszont éppen olyan ravaszul mindig a harc tiszta szellemét dicsérte és követelte. Az ostoba németek milliói pedig tovább szajkózták ezt a valótlanságot anélkül, hogy csak halvány sejtelmük is lett volna róla, hogy ezáltal önmagukat fegyverezik le és szolgáltatják ki védtelenül a zsidóknak.
Ennek is megvan a maga természetes magyarázata. Egy nagy és átalakító eszmének a hiánya mindenkor a harci készség korlátozottságát jelenti. A legdurvább fegyverek alkalmazása jogosultságának érzetét is csak az a fanatikus hit adhatja meg, hogy rajuk szükség van a világot átalakító, új rendszer győzelmének kivívása érdekében. Olyan mozgalom, amely nem a legmagasabb célokért és eszmékért küzd, sohasem fog fegyvert ragadni.
A francia forradalom sikerének titka egy új és nagy eszme felvetésében rejlett. Az eszmének köszönheti az orosz forradalom is győzelmét, és a fasizmus is az eszméből merített erőt ahhoz, hogy a népet egy mindent átfogó átalakulásnak áldásos módon alávesse.
A polgári pártok erre nem alkalmasak.
De nemcsak a polgári pártok látták politikai céljukat a múlt visszaállításában, hanem amennyiben egyáltalán foglalkoztak politikai célkitűzéssel a védőszövetségek is. Régi hadastyán és "Kyffhäuser"-irányzatok elevenedtek meg bennük, és hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori nemzeti Németország legélesebb fegyverét politikailag letompítsak és zsoldosokként hagyják a köztársaság szolgálatában elsatnyulni. Mit sem változtatott a szerencsétlen eljárás esztelenségén az a körülmény, hogy ők a legjobb hiszemben cselekedtek.
A marxizmus a lassanként megszilárduló birodalmi védőrségben biztosította a tekintélye alátámasztásához szükséges hatalmat, és ezután megkezdte a veszélyesnek látszó nemzeti védőszövetségek, mint most már felesleges szervezetek, következetes feloszlatását. Egyes, különösen vakmerő vezéreket bíróság elé állítottak és bezártak.
Az N. S. D. A. P. alapításával keletkezett először olyan mozgalom, amely a régi pártoktól eltérően nem a múlt visszaállítását, hanem a mai képtelen állami szervezet helyébe organikus népi állam megteremtését tűzte ki céljául.
Az új mozgalom mindjárt az első naptól kezdve arra az álláspontra helyezkedett, hogy eszméit ugyan szellemileg terjeszti, de azokat szükség esetén erőszakos eszközökkel is meg kell védelmeznie. Az új tan rendkívüli fontosságáról való meggyőződés természetessé tette azt, hogy a cél eléréséért semmi áldozattól sem szabad visszariadni.
Rámutattam már azokra a mozzanatokra, amelyek egy mozgalmat, amennyiben a nép szívéhez akar férkőzni, arra köteleznek, hogy az ellenség erőszakos kísérleteivel szemben maga vegye fel a harcot. A világtörténelem bizonysága annak, hogy egy világnézet által képviselt erőszak sohasem törhető le az államhatalom által, hanem csak új, hasonló merészséggel és elhatározással képviselt világnézet erejével. A hivatalos államvédelmi szerveknek ez a tény mindig kellemetlen, anélkül azonban, hogy ezáltal magát a tényt meg tudná dönteni. Az államhatalom csak akkor biztosíthatja a rendet és nyugalmat, ha az állam intézményeiben megegyezik a mindenkor uralkodó világnézettel. Mindennek következtében az erőszakoskodó elemek csak egyes bűnözőkként tűnnek fel, és nem tekinthetők a rendszerrel szemben homlokegyenest ellenkező gondolat képviselőinek. Ellenkező esetben az állam még ha évszázadokon keresztül a legerőszakosabb eszközökkel is harcol az őt veszélyeztető terrorral szemben végeredményben semmit sem fog elérni, és elveszti a harcot.
A német államot a marxisták hevesen ostromoltak. Hetven évi küzdelem után sem volt képes ennek a világnézetnek győzelmét megakadályozni, dacára a marxista világnézet harcosaival szemben számtalan esetben alkalmazott, összesen több ezer évre terjedő fogház és börtönbüntetésnek, és a legvéresebb rendszabályoknak.
1918. november 9én a marxisták előtt feltétlenül megalázkodott állam nem fog holnap egyszerre a marxizmus legyőzőjeként feltámadni, sőt ellenkezőleg, a miniszteri bársonyszékekben ülő gyönge elméjű polgárok ma már azon az állasponton vannak, hogy nem célszerű a munkások ellen kormányozni. Persze a "munkásság" fogalma alatt előttük tulajdonképpen a marxizmus lebeg. Amikor azonban ők a német munkásságot a marxizmussal azonosítják, nemcsak az igazságot hamisítják meg gyáva és hazug módon, hanem megkísérlik indokolásukkal a marxista eszmék és szervezetek előtt való behódolásuk leplezését is.
Tekintettel arra, hogy a mai állam ma már maradék nélkül alávetette magát a marxizmusnak, a nemzetiszocialista mozgalomnak sokszorosan kötelességévé vált eszméje győzelmének szellemi előkészítése mellett, annak a győzelemittas nemzetköziség terrorja elleni megvédése is.
Már ecseteltem, hogy miként alakult ki a gyakorlati élet követelményeinek megfelelően ifjú mozgalmunkban egy gyülekezést védő alakulat, miként vett fel bizonyos rendezőgárda jelleget és miként törekedett szervezetté válni. Bármennyire is hasonlított külsőleg ez az alakulóban lévő csoport az úgynevezett védőszervezetekhez, belsőleg azzal legkevésbé sem volt összehasonlítható.
Amint már jeleztem, a német védőszervezeteknek nem volt semmi határozott politikai elgondolásuk. Azok tényleg csak önvédelmi alakulatok voltak, több-kevesebb célszerű kiképzéssel és szervezettel. Tulajdonképpen törvénytelen kiegészítői voltak az állam mindenkori törvényes hatalmi eszközeinek. Szabadcsapat jellegüket csak alakításuk módja és az akkori közállapotok adták meg, de semmi szín alatt sem illette meg őket ez a cím abban az értelemben, mintha saját meggyőződésükből szabad harci alakulatai lettek volna. Egyes vezetőknek, sőt egész szövetségeknek a köztársasággal szemben tanúsított ellenzéki magatartása ellenére sem jelentettek ellenzéket. Nem elegendő ugyanis egy meglévő állapot kevésbé értékes voltáról alkotott meggyőződésünk, ha e szó valódi értelméről akarunk beszélni. Az igazi meggyőződés ugyanis csak olyan helyzet ismeretében gyökerezik, amelynek elérését az ember szükségesnek tartja és amelynek megvalósítását fő életcéljának tekinti.
Éppen az különbözteti meg a nemzetiszocialista mozgalom rendcsináló szervezetét az összes védőalakulatoktól, hogy legkevésbé sem szolgálta vagy akarta szolgálni a forradalom teremtette rendszert, hanem kizárólag egy új Németországért küzdött. Ez a rendezőcsapat eleinte csak teremőrség jellegével bírt. Első feladata szűk korlátok között mozgott és csak abban állt, hogy lehetővé tegye az ellenfél által egyébként egyszerűen megakadályozott összejövetelek megtartását. Már annak idején arra képezték ki őket, hogy habozás nélkül támadjanak, nem azért ahogy azt buta kispolgári körökben összevissza hangoztatták , mintha a gumibotot legfőbb eszmeként tisztelték volna, hanem azért, mert tudatában voltak annak, hogy még a legnagyobb gondolatok is elvesznek, ha annak képviselőit gumibottal verik agyon. Ezt a történelem nem egy eseménye bizonyítja. Vagy talán nem elég gyakran fordult elő, hogy nagyszerű egyéniségek múltak ki rabszolgák ütlegelése alatt? Ez a rendezőcsapat nem azért erőszakoskodott, hogy erőszakoskodjék, hanem tisztán azért, hogy megvédelmezze a szellemi célkitűzések hirdetőit az erőszakos elnyomással szemben. Tudatában volt annak, hogy nem kötelessége olyan állam védelmét biztosítani, amely a nemzetet elveszti, hanem ellenkezőleg, a nemzetet tartozik megvédeni azokkal szemben, akik a népet megsemmisítéssel fenyegetik.
A müncheni "Hofbräuhaus"-ban lezajlott összecsapás után, az akkori kisszámú csapat hősies támadásának az emlékéül kapta meg a rendezőgárda a "rohamcsapat" elnevezést. Amint maga a neve mutatja, ez csak a mozgalom egy csoportját jelenti. Egyéb csoportok a hírverő, a sajtó és egyebek, amelyek szintén szervei a pártnak.
A rohamcsapatok kiépítésének szükségességét nemcsak ezen az emlékezetes összejövetelen láthattuk, hanem különösen akkor győződhettünk meg róla, amikor mozgalmunkat Münchenből lassanként Németország többi részeire is kezdtük kiterjeszteni. Mihelyt veszélyesnek tűntünk fel a marxizmusra nézve, a nemzetiszocialisták minden gyülekezési kísérletét már csírájában igyekeztek elfojtani. Az természetes volt, hogy a marxista pártszervezetek minden árnyalata magáévá tette ezt az eljárást. De mit szólhatott az ember a polgári pártokhoz, amelyek a marxizmus által levert voltukban sok helyen még csak meg sem kísérelték szónokaik nyilvános szerepeltetését. E pártok mindezek ellenére ostoba megnyugvással kísérték a marxizmussal szemben váltakozó szerencsével folytatott küzdelmünket. Szinte örültek annak, hogy azt, amit nekik sem sikerült legyőzni, sőt amely őket győzte le, mi sem tudjuk letörni. Mit mondjon az ember az olyan állami hivatalnokokról, rendőrhatóságokról, sőt miniszterekről, akik kifelé "nemzeti" férfiakként igyekeznek magukat feltüntetni, ezzel szemben minden vitánál, minden, a nemzetiszocialisták és marxisták között felmerült összecsapásnál a legaljasabb szolgai munkára vállalkoztak? Mit mondjon az ember az olyanokról, akik saját énjük lealacsonyításával oly messzire mentek, hogy a zsidó lapok nyomorult dicséretéért képesek voltak üldözőbe venni azokat az embereket, akik hősies magatartásukkal az ő életüket is megmentették, és akiknek köszönhették, hogy a vörös összeesküvők nem húzták őket is lámpavasra?
Oly szomorú jelenségek ezek, hogy a feddhetetlen emlékű Pöhner elnököt, aki a maga gerincességével úgy gyűlölte a gerincteleneket, a következő kifakadásra ragadtatták: "Én egész életemben elsősorban német voltam, és csak másodsorban óhajtottam hivatalnok lenni. Sohasem szeretném, ha olyan egyénnel tévesztenének össze, aki mint tisztviselő, cédaként mindenkinek odadobja magát, aki pillanatnyilag uralmon van!" (Pöhner: München rendőrfőnöke a forradalom után. )
Ezekben a dolgokban az volt a legszomorúbb, hogy az effajta egyének lassanként a német közhivatalnokok legtisztességesebb és legderekabb részének tízezreit nemcsak hatalmukba kerítették, hanem meg is fertőzték őket, a becsületeseket viszont ádáz gyűlölettel üldözték és emelték ki állásaikból. Emellett képmutató hazugsággal képesek voltak magukat jó hazafiaknak feltüntetni.
Az ilyen emberektől támogatást nem várhattunk és csak a legritkább esetben kaptunk. Csak az önvédelmi szerv kiépítése tudta mozgalmunk tevékenységét biztosítani és egyben részére azt a közérdeklődést és általános bizalmat kivívni, amellyel a tömeg csak annak adózik, aki támadás esetén meg tudja magát védeni.
A rohamosztagok belső kiképzésénél a testi erő fejlesztése mellett " a nemzetiszocialista eszme tántoríthatatlan képviselőivé történő nevelés és a fegyelem legnagyobb mértékű megteremtése volt a fő cél. Törekvésünk az volt, hogy a rohamosztagokban ne legyen semmi a polgári felfogású védőszövetségekből, de ne legyenek titkos szervezetek sem.
Annak a magyarázata, hogy miért voltam én már abban az időben legélesebben ellene, hogy az N. S. D. A. P. rohamosztagát úgynevezett védőszövetséggé képezzük ki, a következőkben rejlik.
Egy nép véderejének magánszervezeteken keresztül való kiképzése lehetetlen, kivéve azt az esetet, ha ezt a legmesszebbmenő módon az állam anyagilag támogatja. Minden más elgondolás az ember saját erejének túlbecsülésén alapszik. Teljesen kizárt dolog, hogy egy úgynevezett önkéntes fegyelem olyan szervezeteket tudjon létesíteni, amelyek katonai értéket képviselnek. Ezeknél hiányzik a rendelkezési hatalom legfőbb támasza, a büntető hatalom. Igaz ugyan, hogy 1918 őszén, még inkább 1919 tavaszán lehetséges volt úgynevezett "szabadcsapatok" felállítása, de ennek magyarázata mindenekelőtt az volt, hogy azok tagjai nagyrészt a régi hadsereg iskolájából kikerült arcvonalbeli harcosok voltak, másrészt az a körülmény, hogy a tagjaira rótt kötelesség módja legalább bizonyos időre feltétlen katonai fegyelemnek vetette alá őket.
A mai önkéntes védőszervezeteknél ez a fegyelem teljesen hiányzik. Minél nagyobbak lesznek a kötelékek, annál gyengébb lesz a fegyelem, annál kisebb követelményekkel lehet fellépni az egyes tagokkal szemben. Így lassanként egyre inkább a régi, politikamentes hadastyán egyesületekhez fognak hasonlítani.
Önkéntes hadiszolgálatra nagyobb tömegeket csak feltétlen parancsnoki hatalom biztosítása mellett lehet nevelni. Csak kevesen lesznek olyanok, akik hajlandók magukat szabad elhatározásukból, a hadseregnél magától értetődő és természetes feltétlen engedelmességnek alávetni.
Alapos kiképzést, nevetségesen csekély anyagi eszközökkel mint amilyen e célra az úgynevezett védőszövetségeknek áll rendelkezésre nem lehet elérni. Márpedig az ily intézmények legfőbb feladata a legjobb és legmegbízhatóbb kiképzés kell, hogy legyen. A háború óta már nyolc év telt el, és azóta a német ifjúság egyetlen évfolyama sem nyert tervszerű kiképzést. A védőszövetségek feladata pedig mégsem lehet az, hogy az egykor kiképzett évfolyamokat vonja be tagjai sorába, mert lassanként nem lesz utánpótlása. A védőszövetségeknek nem lehet célja, hogy egyre jobban a régi hadastyán egyesületek jellegét vegyék fel, hanem amint már neve is mutatja, a védelem gyakorlati megvalósítása, vagyis egy védelemre képes testület megteremtése.