Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adolf Hitler Könyve 27.-rész

XIII. A háború utáni német szövetségi politika
A birodalom célszerű szövetségi politikájának alapelveit megállapítani hivatott külpolitikai vezetés ziláltsága a forradalom után nemcsak tovább tartott, hanem fokozódott is. Mert ha a háború előtti helytelen külpolitikánknak elsősorban általános politikai fogalomzavar volt a legfőbb oka, akkor a háború után még a tisztességes akaraterő is hiányzott belőle. Természetes volt, hogy azok a körök, amelyek a forradalomban romboló céljaik megvalósulását látták, nem lelkesedtek az olyan szövetségi politikáért, amelynek végeredménye a szabad német birodalom újjászületése lett volna. Az ilyen fejlődés nemcsak homlokegyenest ellenkezett volna a novemberi bűntény rejtett szellemével, nemcsak véget vetett volna a német közgazdaság és munkaerő nemzetközivé tételének, hanem a külpolitikai szabadság kivívása az államhatalom jelenlegi birtokosaira belpolitikailag is végzetszerű következményekkel járt volna. El sem képzelhető egy nemzet feltámadása annak előzetes nacionalizálása nélkül, mint ahogy fordítva, minden nagyobb külpolitikai siker szükségszerűen hasonló értelemben gyakorol hatást a belpolitikára. Tapasztalat szerint minden szabadságharc fokozza a nemzeti érzést és öntudatot, és egyúttal növeli az érzékenységet a nemzetellenes elemekkel, törekvésekkel szemben. Olyan állapotok és személyek, akiket nyugalmas időben megtűrnek, sőt néha tisztelnek is, a nemzeti lelkesedés fellángolásának idején nemcsak visszautasításban részesülnek, hanem olyan ellenállásra is találnak, amely gyakran végzetükké válik.
A novemberi események által felszínre vetett állami élősdiek finom ösztöne már sejti népünk szabadságharcának egy bölcs szövetségpolitika által támogatott feltámadásában és annak következményeként jelentkező nemzeti fellángolásában a saját bűnös léte megsemmisülésének lehetőségét.
Így már megérthetjük, hogy 1918 óta a mérvadó kormánykörök külpolitikai tekintetben is mindig csütörtököt mondtak, és hogy az állam vezetősége csaknem tervszerűen mindig a német nemzet valódi érdekei ellen dolgozott. Mert ami az első pillanatban talán tervszerűtlennek tűnhetett fel, arról tüzetesebb vizsgálódás után megállapítható, hogy következetes folytatása annak az útnak, amelyre leplezetlenül az 1918. évi novemberi forradalom lépett először.
Természetesen különbséget kell tennünk a felelős, helyesebben az állam ügyeinek ama vezetői között, akiknek felelősséggel kellene tartozniuk, másrészt parlamentünk politikusainak nagy átlaga, és végül a birkatürelmű népünk nagy, közös nyája között. Az első csoporthoz tartozók tudják, hogy mit akarnak, a második helyen említettek velük együtt csináljak mindazt, vagy azért, mert nincsenek tisztában vele, hogy mit tesznek, vagy pedig azért, mert túlságosan gyávák hozzá, hogy a felismert káros tevékenységgel szemben kíméletlenül fellépjenek. Végül a harmadik helyen említettek esztelenségből és ostobaságból alkalmazkodnak a többiekhez.
Míg a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt csak csekély taglétszámú és kevéssé ismert egyesülés volt, addig a külpolitikai problémák a párttagok szemében csak alárendelt szerepet játszottak. Ennek oka az, hogy ami mozgalmunk alapjában véve mindig azt a felfogást vallotta kellett is vallania , hogy a külső szabadság nem égi vagy földi hatalmak által adott ajándék, hanem inkább belső erőkifejtés gyümölcse. Csak összeomlásunk okainak megszüntetésével és vámszedőinek megsemmisítésével lehet a külső szabadságharc előfeltételeit megteremteni.
Így érthető, ha ifjú mozgalmunk első idejében a külpolitikai kérdések a belső reformtörekvések fontosságával szemben háttérbe szorultak.
Amint azonban a kicsiny, jelentéktelen egyesülés keretei bővültek és a fiatal alakulat egy nagy szövetség jelentőségére tett szert, egyszerre feltámadt annak a szükségessége is, hogy a külpolitikai kérdések irányítása tekintetében állást foglaljunk. Irányelveket kellett megállapítanunk, amelyek világnézetünk alapvető tételével nemcsak nem ellenkeznek, de annak egyenes folyományát képezik.
Éppen népünk külpolitikai iskolázatlanságának következtében hárul fiatal mozgalmunkra az a feladat, hogy mind az egyes vezetők, mind a széles rétegek részére nagyvonalú irányelvek alapján a külpolitikai gondolkodásmódnak olyan formáját biztosítsa, amely előfeltétele lesz minden, egykor gyakorlatilag megvalósítandó külpolitikai előkészítési munkának népünk szabadsága és a birodalom valódi szuverenitásának visszanyerése érdekében.
E kérdés megítélésénél elsősorban annak kell előttünk lebegnie, hogy a külpolitika is csak eszköz a cél eléréséhez, a cél viszont kizárólag népünk érdekeinek előmozdítása. Egyetlen külpolitikai kérdés sem bírálható más szemszögből, mint abból, hogy most, vagy a jövőben használ-e vagy sem népünknek. Ez az egyetlen helyes felfogás, amelynek e kérdés tárgyalásánál érvényesülnie kell. Pártpolitikai, vallási, emberbaráti és általában minden egyéb szempontot teljesen figyelmen kívül kell hagyni.
Ha a háború előtti német külpolitika feladata népünk és gyermekei földi létfeltételeinek biztosítása volt az e célhoz vezető utak kiépítésével, valamint az ehhez szükséges segítő erők, megfelelő szövetségesek szerzésével, akkor ma ugyanez a feladata a német külpolitikának azzal a különbséggel, hogy a háború előtt a német nép létfenntartásának ügyét a meglévő független államhatalom erejével lehetett szolgálni, ezzel szemben ma először a nép erejét kell visszaadnunk szabad, erős állam formájában. Ez az előfeltétele egy erősebb, népünk jövőjének biztosítását célzó gyakorlati külpolitika megvalósításának.
Más szóval: a mai német külpolitika célja a szabadság ismételt kivívásának előkészítése kell, hogy legyen. Emellett mindig szem előtt kell tartanunk azt a sarkalatos alapigazságot, hogy a függetlenség visszaszerzésének lehetősége nem a nemzet összefüggő államterületének csorbítatlanságától, hanem sokkal inkább a kérdéses nép és állam, ha még oly kicsiny csonkjának létezésétől is függ, amely a szükséges szabadság birtokában nemcsak gondozója a nép szellemi közösségének, hanem egyben előkészítője katonai szabadságharcának is. Ha egy százmilliós nép, csak azért, hogy állami együvé tartozását megvédje, eltűri a rabszolgaság jármát, rosszabb helyzetbe kerül, mint hogyha az ilyen államot, az ilyen népet szétzúznák, és annak csak töredéke maradna meg szabadsága teljes birtokában. Természetesen ez a megállapítás csak akkor érvényes, ha az utolsó töredék szent missziója tudatában teljesíti kötelességét, amely abból áll, hogy ne csak kulturális és szellemi elválaszthatatlanságát hangoztassa elszakított véreivel, hanem fegyveresen is előkészítse a végleges felszabadulást a szerencsétlen elnyomottak újraegyesítése érdekében.
Megfontolandó még az is, hogy egy nép és állam elszakított területeinek a visszaszerzése elsősorban az anyaország politikai hatalmának és szabadságának visszaszerzésétől függ. Éppen ezért a fő terület szabadságának visszaszerzése érdekében az elszakított területek partikuláris érdekeinek háttérbe kell szorulniuk, mert egy nép elszakított véreinek, illetve egy birodalom elrabolt területeinek a felszabadítása nem az elnyomottak óhajára vagy a visszamaradottak tiltakozására valósul meg, hanem az egykori közös haza többé-kevésbé független töredékének hatalmi eszközei révén. Az elszakított területek visszaszerzésének előfeltétele tehát a megmaradt csonkaország erősítése, valamint a lelkekben parázsló törhetetlen elhatározása annak, hogy adott pillanatban ezt a keletkező új erőt az egész nép felszabadításának és egységesítésének a szolgálatába állítsák, vagyis az elszakított területek érdekeinek pillanatnyi háttérbe szorítása, hogy az anyaország számára biztosíthassák azt a politikai hatalmat és erőt, amely az ellenséges "győzök" diktátumát képes megtömi. Leigázott országrészek nem égő tiltakozásuk eredményeként térnek vissza a közös birodalom kebelébe, hanem csak fegyveres erővel.
A belpolitikai vezetésre hárul az a feladat, hogy ezt a fegyvert kovácsolja, a kovácsolás munkájának biztosítása és a fegyvertársak keresése viszont a külpolitika kötelessége.
Művem első kötetében a háború előtti szövetségpolitikánk félszegségét fejtegettem. A népünk jövőjét és létfenntartását biztosítani hivatott négy út közül a legkedvezőtlenebbet, a negyediket választották. Egészséges európai politika helyett gyarmati és kereskedelmi politikát követtek. Ennek hibás voltát legjobban az a hitük jellemezte, hogy ezáltal elkerülhető a fegyveres összetűzés. E kísérletezések eredménye ismeretes, és a világháború csak végső nyugtázása volt a birodalmi külpolitika hibás vezetésének.
A helyes út annak idején a harmadik lett volna: a kontinentális hatalom erősítése új európai területek szerzése által, amelynek azután későbbi kiegészítéséül lehetséges lett volna a gyarmati területek növelése. Ezt a politikát csak Angliával szövetségben lehetett volna keresztülvinni, vagy pedig a katonai erőt kellett volna rendkívüli módon fejleszteni. Ennek viszont a kulturális feladatok negyvenötven évre szóló teljes háttérbe szorítása lett volna a következménye. Ezt a felelősséget vállalni lehetett volna. Egy nemzet kulturális jelentősége csaknem mindig a legszorosabb kapcsolatban áll politikai szabadságával és függetlenségével, azok képezik előfeltételeit, éppen azért semmiféle áldozat sem lehet túlságosan nagy egy nép politikai szabadságának biztosítása érdekében. Mindaz, amit az állam katonai hatalmának rendkívüli fejlesztésére a kultúrától elvon, később bőségesen megtérül.
A perzsa háborúk nélkülözései a periklészi időket virágoztattak fel, a pun háborúk gondjai következtében pedig Róma a magasabb kultúra szolgálatába szegődött.
Természetesen a nép egyéb fontos kérdéseinek háttérbe szorítását, az állam későbbi biztonságát szolgáló hadviselés előkészítését mint egyetlen feladatot nem lehet ostoba és naplopó parlamenti többség elhatározására bízni. A fegyvertények előkészítésére minden egyéb feladat háttérbe szorításával Nagy Frigyes atyja volt képes, de semmi szín alatt sem a mai zsidó szellemű demokratikus parlamentarizmus képviselői.
Már ez oknál fogva is csak mérsékelt lehetett a háború előtti időben az európai területek fegyveres úton való megszerzésének előkészítése, úgyhogy megfelelő szövetségesek leendő támogatása csak nehezen lett volna nélkülözhető.
A háború tervszerű előkészítéséről egyáltalán nem akartak tudni, éppen ezért az európai területszerzésről lemondottak, helyette a kereskedelmi és gyarmatosítási politika felé fordultak. Feláldoztak az Angliával való szövetséget anélkül, hogy helyette logikusan Oroszországra támaszkodtak volna, hogy azután a Habsburg tákolmánytól eltekintve mindenkitől elhagyatva sodródjék népünk a világháborúba.
Mai külpolitikánk jellemzéséül mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy annak látható, vagy még inkább érthető iránya egyáltalán nincs. Ha a háború előtt elhibázott módon a negyedik utat is választották, hogy azt is csak ritkán kövessék, akkor a forradalom óta még a legélesebb szem sem ismeri fel külpolitikánk célját. Hiányzik még inkább, mint a háború előtt minden tervszerű megfontolás, és ha lenne ilyen, akkor is csak azt célozná, hogy összezúzza népünk feltámadásának utolsó lehetőségét is.
Európa mai hatalmi viszonyainak rideg vizsgálata a következő eredményhez vezet.
Kontinensünk történelmét 300 év óta Angliának az a törekvése jellemzi, amellyel az egyes európai államok erőviszonyainak kölcsönös kiegyensúlyozása által igyekszik magának hátvédet biztosítani a nagy brit világpolitika céljai érdekében. Az angol diplomácia hagyományos célja Erzsébet királynő uralkodása óta következetesen arra irányul, hogy minden eszközzel, szükség esetén fegyveres beavatkozással is, megakadályozza egy, az általános hatalmi keretekből kilépő európai nagyhatalom kialakulását. Angliának e célt szolgáló hatalmi eszközei az esetek, az adott helyzet és feladat szerint különbözők, a határozottság és akaraterő azonban mindig egyforma. Minél nehezebb lett az idők folyamán Anglia helyzete, annál szükségesebbnek találtak vezető politikusai az európai hatalmak versengésének fenntartásával a különböző erők megbénítását. Az egykori északamerikai gyarmatok politikai elszakadása az európai hátvéd feltétlen megtartása érdekében még nagyobb erőfeszítésre késztette Angliát. Így összpontosult Anglia ereje Spanyolország és Németalföld mint tengeri hatalmak letörése után a fel-feltörő Franciaország ellen, mígnem I. Napóleon bukásával Anglia hegemóniájának veszélyeztetése a legveszedelmesebb katonai hatalom részéről is elintézettnek volt tekinthető.
Az angol külpolitika csak lassan vált németellenessé, egyrészt azért, mert a német nép, egységének hiánya miatt, nem jelentett Angliára nézve közelebbi veszélyt, másrészt azért is, mert egy bizonyos irányban nevelt közvéleménye csak lassan tudott ilyen új célkitűzést követni.
Anglia már 187071ben megszabta külpolitikájának új irányát. Azokat az ingadozásokat, amelyeket Amerika világgazdasági jelentősége és Oroszország politikai hatalmának fejlődése idézett elő, Németország, sajnos nem használta ki. Emiatt a brit állampolitika eredeti célkitűzésének mind nagyobb mértékben meg kellett erősödnie.
Anglia Németországban csakhamar kereskedelmi és ezáltal világpolitikai jelentősége, és nem utolsósorban iparának óriási mérvű fejlődése folytán egyenlő mértékkel mérhető ellenlábasát látta. A világnak "békés gazdasági" úton való meghódítása az angol politikusoknak arra szolgált okul, hogy ellenállást szervezzenek vele szemben. Az, hogy ez az ellenállás jól szervezett támadás képében jelentkezett, teljesen megfelelt annak a politikának, amely nem a világbéke fenntartását, hanem a brit világuralom megerősítését tartotta szem előtt. Abban a körülményben, hogy az összes, katonailag számbajöhető államokat szövetségbe tömörítette, Anglia hagyományos elővigyázatossága jelentkezett, amely éppen úgy szerepet játszik az ellenfél erejének lebecsülésénél, mint a saját pillanatnyi gyöngeségének a megállapításánál.
A diplomáciának nem is az a feladata, hogy egy nép hősi pusztulását előkészítse, hanem sokkal inkább, hogy ezt életrevaló módon fenntartsa. Minden ide vezető út célirányos, azok be nem tartása kötelességszegő bűn.
Németország forradalmasításával a fenyegető germán világhegemónia veszélyét illető brit aggodalom is megszűnt. Ezóta Angliának sem érdeke már a német birodalom teljes eltörlése Európa térképéről, ellenkezőleg: az angol diplomáciát az 1918. évi novemberi rettenetes összeomlás el sem képzelhető új és nehéz helyzet elé állította.
A brit világhatalom négy és fél éven keresztül harcolt azért, hogy egy kontinentális hatalom vélt túlsúlyát letörje. Hirtelen olyan bukás következett be, amely ezt a hatalmat szinte a föld színéről is elsöpörni látszott. Úgy tetszett, hogy 48 óra leforgása alatt az európai egyensúly fenekestül felfordult: Németország megsemmisítése után Franciaország lett Európa első kontinentális hatalma.
A német hatalom megsemmisítése által az európai kontinensen csak Anglia ellenségei nyerhettek. 1918 novemberétől 1919 nyarának derekáig mégsem volt lehetséges a hosszan tartó háború alatt a nép széles rétegeinek támogatását jobban, mint bármikor azelőtt, igénybe vevő angol diplomácia irányváltoztatása, egyrészt saját népének hangulata, másrészt a katonai erőviszonyok következtében. Franciaország e téren magához ragadta a hatalmat, és így diktálhatott a többinek. Az egyedüli hatalom, amely ezekben a hónapokban az alkudozásoknak és cselekedeteknek más irányt adhatott volna, Németország, belső polgárháborúban vonaglott, úgynevezett államférfiai útján pedig ismételten kifejezte minden parancs teljesítésére vonatkozó készségét.
Ha a népek életében hiányzik valamely nemzetből önfenntartásának ösztöne, megszűnik aktív szövetségesi minőségének még csak a lehetősége is, rendszerint rabszolganéppé süllyed és gyarmat sorsára jut.
Anglia számára nem maradt más hátra, mint hogy maga is részt vegyen a rablóhadjáratban, ha nem akarta, hogy Franciaország ereje túlságosan nagyra nőjön.
Anglia a valóságban hadicéljait nem érte el. Egy európai hatalomnak a kontinentális európai erőviszonyok fölé emelkedését nemcsak hogy nem akadályozta meg, hanem még fokozottabb mértékben megalapozta.
Németország mint katonai hatalom 1914ben két állam közé volt beékelve, amelyek közül az egyik hozzá hasonló volt, a másik pedig nagyobb haderővel rendelkezett. Ehhez járult még Anglia tengeri túlsúlya. Franciaország és Oroszország is határt szabott Németország hatalmi fejlődésének. A birodalom rendkívül kedvezőtlen földrajzi fekvése ugyancsak hozzájárult, hogy az ország hatalma túlságosan nagyra ne nőhessen. Tengerpartja katonai szempontból az Angliával viselendő háború esetére kedvezőtlen, kicsi és szűk, ezzel szemben a szárazföldi harcvonal túlságosan hosszú és nyílt volt.
Egészen más Franciaország mai helyzete. Katonailag az első hatalom a kontinensen, komoly vetélytársa nincs. Határai délen Spanyolország és Olaszország felé védetteknek nevezhetők, Németországgal szemben pedig hazánk elesettsége folytán tekinthető biztosítottnak. Partvidéke hosszú vonalon a brit birodalom idegközpontja előtt fekszik, másrészt az angol központok nemcsak repülőgépek és messzehordó ágyúk részére jelentenének jó célpontot, hanem az angol kereskedelem és közlekedés útjai is ki lennének téve tengeralattjáró hajók hatásának.
Így lett a német hatalom elleni harc gyümölcse politikailag a kontinensen a francia hegemónia megerősítése, katonailag Franciaország szárazföldi túlhatalmának biztosítása és az Amerikai Egyesült Államok egyenlő tengeri hatalomként való elismerése, közgazdaságpolitikailag pedig a legfontosabb brit érdekeltségű területeknek az egykori szövetségesek részére való kiszolgáltatása.
Anglia megakadályozni igyekszik, hogy bármely kontinentális hatalom túlságosan nagy erőre és külpolitikai jelentőségre tegyen szert, mert a brit világhatalmi törekvések előfeltétele az európai államok hatalmi erőinek kiegyensúlyozása. .
Franciaország ezzel szemben az egységes német hatalom megteremtésének megakadályozására, az erőviszonyok tekintetében kiegyensúlyozott, egységes vezetés nélküli kis német államok rendszerének a fenntartására, továbbá a Rajna bal partjának megszerzésére, mint európai hegemóniája megteremtésének és biztosításának előfeltételére törekszik.
A francia államszervezés végcélja örökké ellentétben fog állni az angol államszervezés végső célkitűzéseivel.
Aki a fenti szempontok figyelembevételével vizsgálja Németország szövetségpolitikai lehetőségeit, annak arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy az egyetlen gyakorlatilag megvalósítható szövetségi lehetőség az Angliával való összeköttetésben rejlik. Bármilyen rettenetes volt is Németországra nézve a brit háborús politika következménye, és bármennyire szenvedi azt még ma is, nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy Angliának ma már nem létérdeke Németország megsemmisítése. Ellenkezőleg, Anglia politikájának évről évre egyre jobban arra kell irányulnia, hogy a féktelen francia hegemóniát visszaszorítsa.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a negatív célok keresztülvitelére kötött szövetségek belső gyengeségben szenvednek. Csak közös hódítások, szerzemények, közös eredmények elérésének kilátása, és így mindkét oldal hatalmi növekedése kovácsol szorosan egymáshoz népeket. A németek rendkívüli csekély politikai érzékére vall az a körülmény, hogy egyik-másik külföldi államférfi német barátságában velünk szemben követendő politikájuk különös biztosítékát látták. Teljesen lehetetlen ostobaság ez. Semmi egyéb, mint a politizáló német nyárspolgár példátlan együgyűségére valló spekuláció. Nincs olyan angol, amerikai vagy olasz politikus, aki valamikor is németekért küzdene. Minden angol, mint államférfi, természetesen elsősorban angol lesz, minden amerikai amerikai, és nem fogunk olyan olasz államférfit találni, aki hajlandó lenne más politikát folytatni, mint olaszt. Aki tehát azt hiszi, hogy idegen nemzetekkel az ott uralmon levő államférfiak németbarát érzelme alapján szövetséget tud kötni, az vagy ostoba, vagy hazug ember. Nemzetek sorsközössége sohasem kölcsönös nagyrabecsülésen, vagy vonzódáson, hanem mindkét félre nézve a célszerűségen alapszik. Amennyire igaz az, hogy az angol államférfi mindig csak angol állampolitikát fog űzni és sohasem németet, éppen annyira igaz az a tétel is, hogy ennek az angol politikának lehetnek olyan határozott érdekei, amelyek a legkülönbözőbb okokból kifolyólag a német érdekekkel közös nevezőre hozhatók. Ez persze csak ideig-óráig tart így, és az érdekközösség máról-holnapra ellenkező végletbe csaphat át. A vezető államférfi ügyessége éppen abban nyilvánul meg, hogy saját állama érdekeinek keresztülvitelénél megfelelő időpontokban mindig olyan segítőtársakat talál, akik érdekközösségüknél fogva vele egy úton kell hogy haladjanak.
A most mondottak gyakorlati kihasználása csak a következő kérdések tisztázása útján lehetséges: mindenekelőtt az a körülmény döntendő el, mely államoknak létérdeke ma, hogy a német középeurópai hatalom teljes kikapcsolásával a francia gazdasági és katonai hatalom feltétlen egyeduralomhoz jusson? Mely államok fogják tehát saját létfeltételük és eddigi hagyományos politikájuk alapján a dolgok ily irányú fejlődésében saját jövőjük veszélyeztetését látni?
Anglia nem kíván német világhatalmat, viszont Franciaország egyáltalán nem akar olyan hatalomról tudni, amelynek Németország a neve. A két felfogás között hasonlóságuk ellenére mégis óriási különbség van. Ma, amikor mi nem világhatalmi helyért küzdünk, hanem hazánk fennmaradásáért, nemzetünk egységéért és gyermekeink mindennapi kenyeréért, szövetségi politikánk csak két hatalom felé vezethet: Anglia és Olaszország felé.
Anglia nem óhajt olyan Franciaországot, amelynek katonai hatalmát Európa többi állama kiegyensúlyozni nem tudja. Anglia nem kívánhat olyan Franciaországot, amely Nyugateurópa roppant kiterjedésű vas és szénbányáinak birtokában megszerezheti a nagy veszéllyel járó világgazdasági hatalmi állás előfeltételeit. Angliának semmi érdeke oly Franciaország, amelynek kontinentális politikai helyzete Európa többi államának a romjain annyira biztosított, hogy annak birtokában nagyobb vonalú francia világpolitika újjáéledése nemcsak lehetséges, hanem szinte feltartóztathatatlan. Az egykori Zeppelin bombák éjjelenként megszázszorozódnának. Szóval Franciaország katonai hatalmának túlsúlya erősen megfekszi a nagy angol világbirodalom szívét.
Viszont Olaszország sem nézheti jó szemmel és nem kívánhatja a francia hatalom további erősödését. Olaszország jövőjét azok a fejlemények befolyásolják, amelyek területileg a Földközi tenger körül csoportosulnak. Olaszországot nem Franciaország hatalmi helyzetének a megerősítése, hanem sokkal inkább az a szándék ösztönözte a háborúra, hogy gyűlölt adriai ellenlábasának a kegyelemdöfést megadja. Franciaországnak a kontinensen való további erősödése Olaszországra a jövőben csak korlátozóan hathat és emellett nem szabad szem elől tévesztenünk azt az igazságot, hogy rokoni kötelékek a népek versengésében nem szoktak szerepet játszani.
A legjózanabb és a leghiggadtabb mérlegelés eredményeként tehát megállapítható, hogy ma elsősorban Angliának és Olaszországnak érdekei azonosak Németország legfontosabb létfenntartási kérdései tekintetében a német érdekekkel.
Semmi esetre sem szabad az ilyen szövetségi lehetőség megítélésénél három tényezőt figyelmen kívül hagyni. Ezek egyike bennünk, a másik kettő a figyelembe jöhető államokban rejlik.
Lehet-e egyáltalán a mai Németországgal szövetségre lépni?
Lehet-e olyan állammal szövetkezni, amelynek vezetése évek óta a tehetetlenség legsiralmasabb képét és pacifista gyávaságot mutat, és amelynek népe nagyobb részében demokratikus marxista elvakultságában a saját népének és országának érdekeit is égbekiáltó módon elárulja?
Fogja-e valamely hatalom amelynek számára a szövetség több, és több is kell hogy legyen, mint a régi hármas szövetség pusztító értelmezéséhez hasonló és lassú rothadási folyamat fenntartására irányuló szavatossági szerződés, magát oly állammal szemben életre-halálra lekötelezni, amelynek jellemző életmegnyilvánulása kifelé görnyedt alázatosságban, befelé pedig a nemzeti erények szégyenteljes elnyomásában nyilvánul?
Az a hatalom, amely maga is ad valamit a tekintélyére, a mai (1924-25) Németországgal nem fog szövetségre lépni, mert azt nem is teheti. Szövetségre alkalmatlan voltunkban van a legfőbb oka ellenséges rablóink szolidaritásának. Minthogy Németország sohasem védekezik, kivéve parlamentünk néhány kiválasztottjának vészkiáltását, a világ többi részének semmi oka sincs arra, hogy értünk harcoljon. A jó Isten a gyáva népeket nem teszi szabaddá! Így még azoknak az államoknak, amelyeknek nem érdekük hazánk teljes megsemmisítése, azoknak sem maradt más hátra, mint hogy részt vegyenek a francia rablóhadjáratban, már csak azért is, hogy legalább ezáltal akadályozzák meg Franciaország kizárólagos megerősödését.
Másodsorban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a nehézséget, amellyel az ellenséges államok tömegpropagandája útján bizonyos irányban befolyásolt nagy néprétegek hangulatának áthangolása jár. Nem lehet egy népet éveken keresztül barbár, rabló, vandál stb.-nek kikiáltani, hogy azután hirtelen az ellenkező tulajdonságokat fedezzük fel benne, és az egykori ellenséget szövetségesként ajánljuk.
Még nagyobb figyelmet kell azonban egy harmadik körülményre fordítanunk, amely Európa jövendő szövetségeire nézve igen nagy fontosságú lesz.
Amennyire kevéssé érdeke Angliának brit állami szempontból Németország további tönkretétele, éppen olyan nagy érdeke fűződik a nemzetközi tőzsdezsidóságnak a dolgok ilyen irányú továbbfejlődéséhez.
A hivatalos, vagy jobban mondva hagyományos brit politika és a mérvadó zsidó tőzsdések között sohasem mutatkozott nagyobb ellentét, mint a brit külpolitikai kérdések terén. A zsidó tőkések a brit állam érdekeivel ellentétben nemcsak Németország teljes gazdasági tönkretételét, hanem politikai rabszolgaságba döntését óhajtják. Német gazdasági életünk nemzetközivé tétele, vagyis a német munkaerőnek a zsidó világtőke hatalma alá hajtása csak politikailag bolsevizált államban lehetséges teljes mértékben. Ahhoz azonban, hogy a nemzetközi zsidó tőzsdetőke marxista rohamcsapatai a német nemzeti államot teljes mértékben megtörjék, külső baráti segítségre van szükségük. Franciaország csapatainak tehát addig kell a német államot ostromolniuk, amíg a letört birodalmat a nemzetközi zsidó nagytőke bolsevista rohamcsapatai végleg beveszik.
Ma a zsidó Németország teljes tönkretétele érdekében izgat. Bárhol a világon kövessenek is el támadást Németország ellen, azok szítói mindig zsidók. Mind békében, mind a háború alatt is a tőzsde és a marxista sajtó szította a gyűlöletet Németország ellen, addig, míg végre egyik állam a másik után feladta semlegességét és a népek valódi érdekeinek figyelmen kívül hagyásával belépett a világháború koalíciójának szolgálatába.
Emellett a zsidóság gondolkodásmódja teljesen világos. Németország bolsevizálását, vagyis a nemzetében és népében gyökerező német értelmiségnek a kiirtását, a német munkaerőnek ezáltal lehetővé váló zsarolását és a zsidó világtőke jármába törését csak a zsidó világhatalmi törekvések előjátékának tekintik. Mint a világtörténelemben oly gyakran, e küzdelemben is Németországra helyezik a legfőbb súlyt. Ha népünk és államunk a vér és pénzsóvár zsidó zsarnokok áldozatául esik, akkor az egész föld e polip karjaiba zuhan. Ezzel szemben, ha Németország kiszabadítja magát ebből a halálos ölelésből, akkor az egész világon elmúlik ez a népeket fenyegető nagy veszedelem. A zsidóság romboló munkáját kétségtelenül latba veti, hogy a nemzetek ellenszenvét Németországgal szemben ne csak fenntartsa, hanem ha lehet, azt még fokozza is, tekintet nélkül arra, hogy ez a tevékenysége csak igen kis mértékben fedi az általa megmételyezett népek valódi érdekét. Általában a zsidóság egyes népeknél mindig azokkal a fegyverekkel küzd, amelyek a kérdéses nemzet ismert érzelemvilágánál fogva a leghatásosabbnak látszanak és a legtöbb eredménnyel kecsegtetnek. A mi vérségileg rendkívül széttagolt népünknél "világpolgári" pacifista eszmék röviden a nemzetközi jelszavak azok, amelyeket a zsidóság hatalmáért folytatott küzdelmében felhasznál. Franciaországban az általa felismert és helyesen megítélt sovinizmussal dolgozik, Angliában pedig gazdasági és világpolitikai eszközökkel. Csak ha már ilyen úton-módon bizonyos gazdasági és politikai túlsúlyra tett szert, rázza le ezeknek a kölcsönkért fegyvereknek a béklyóit, hogy ugyanolyan mértékben térjen vissza akaratának és küzdelmének valódi céljához. Egyre gyorsabban pusztít, míg végül egyik államot a másik után változtatja romhalmazzá, hogy a romokon azután a független örök zsidó birodalmat kelthesse életre.
Angliában éppen úgy, mint Olaszországban világos, sőt néha feltűnően szembeötlő az az ellentét, amely a jobb és állandóbb állampolitikai felfogás a zsidó tőzsdevilág akaratával ütközik. Csak Franciaországban áll fenn, ma inkább mint bármikor azelőtt, belső összhang a zsidó által vezetett tőke és a soviniszta alapon álló nemzeti kormányzati politika között. Ez a körülmény különösen nagy veszélyt jelent Európa fehér fajaira nézve. A néger vérrel elkövetett fertőzés a Rajna mellett, Európa szívében éppen úgy visszatükrözte népünk e soviniszta halálos ellenségének szadista és elvetemült bosszúvágyát, mint a zsidó jéghideg számítását, amely Európa vérkeveredését a központban óhajtja megkezdeni, hogy a fehér fajnak az alsóbbrendű emberrel való megfertőzésével megalapítsa saját uralmának előfeltételeit.
Amit Franciaország saját bosszúvágyából a zsidók tervszerű vezetése mellett Európában véghezvisz, az bűn a fehér emberrel szemben, és valamikor az eljövendő nemzedék amely a vérfertőzésben az emberiség eredendő bűnét ismeri fel ítélőszéke elé fogja szólítani ezt a népet.
Németországra a francia veszély azt a kötelezettséget rója, hogy minden érzelmi mozzanat félretételével annak nyújtsa a kezét, akit éppen úgy fenyeget Franciaország uralmi vágya, és aki éppen oly kevéssé hajlandó azt tűrni és elviselni, mint saját maga. Európában Németország számára belátható időn belül csak két szövetséges jöhet számításba: Anglia és Olaszország!
Aki Németországnak a forradalom óta követett külpolitikáját vizsgálja, annak a kormányaink érthetetlen folytonos kudarcai miatt vagy egyszerűen kétségbe kell esnie, vagy lángoló felháborodásában az ilyen kormánynak hadat kell üzennie. Amit tesznek, arra már azt se mondhatjuk, hogy butaság. Ami ugyanis minden gondolkodó egyén számára lehetetlennek tűnnék fel, azt a mi novemberi pártjaink "szellemi óriásai" elkövették: esengtek Franciaország kegyeiért. Igenis. Ezekben az években a javíthatatlan ábrándozó megható együgyűségével ismételten megkísérelték a közeledést Franciaországhoz, ismételten bókoltak a "nagy nemzetnek", és a francia hóhér minden trükkjében az érzelmi változást vélték felfedezni. Politikánk valódi irányítói természetesen sohasem estek e téves hiedelembe. Részükre a Franciaországhoz való közeledés csak természetes eszköz volt arra, hogy ilyen módon minden szövetségi politikát szabotáljanak.
Ők sohasem voltak tévedésben Franciaország és háttérben álló emberei célját illetően. Csak úgy tettek, mintha becsületesen hinnének a német nép sorsának ezúton való jobbrafordulásában, nehogy más utakra térjen maga a nép.
Természetesen nekünk is nehéz mozgalmunk keretében Angliát mint jövendő szövetségest feltüntetni. Zsidó sajtónk nagyon jól értett ahhoz, hogy miként lehet a gyűlöletet ismételten különösen Angliára összpontosítani. Néhány kihasználható német készségesen rászállt erre a zsidó lépvesszőre, és miközben a német tengeri hatalom "újbóli megerősödéséről" fecseg, gyarmataink kirablása ellen tiltakozik, azok visszaszerzését javasolja, propagandaanyagot szolgáltat, amelyet azután a zsidó banda angliai fajtestvéreinek továbbít. Annak ma már a legalacsonyabb szintű politika urainak agyában is derengenie kell, hogy mi tengeri hatalom stb. ért nem harcolhatunk. A német nemzeti erőnek e célra való összpontosítása helyzetünknek Európában való előzetes és legalaposabb biztosítása nélkül már a háború előtt is esztelenség volt. Ma pedig az ilyen remény azok közé a badarságok közé tartozik, amelyeket a politika világában bűnnek nevezünk,
Néha valóban kétségbeejtő volt látni, hogy miként foglalkoztatták a zsidó vezetők népünket teljesen mellékes ügyekkel, miként bírták rá nyilatkozatok és tiltakozások tételére, miközben Franciaország egyik darabot a másik után szakította ki népünk testéből, és függetlenségünk alapjait tervszerűen ásta alá. Különösen egy vesszőparipára kell gondolnom, amelyen ezekben az években a zsidóság rendkívüli ügyességgel lovagolt: Déltirolra.
Ha ezen a helyen éppen ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem utolsósorban azért teszem, hogy leszámoljak azzal az álnok bandával, amely széles néprétegeink feledékenységére és butaságára épít. Nemzeti felháborodást merészel színlelni, már pedig ez tőle különösen a parlamenti csalóktól valójában távolabb esik, mint a szarka a becsületes tulajdonjog elismerésétől.
Hangsúlyozni kívánom, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik amikor
Déltirol sorsáról is döntöttek 1914 augusztusától 1918 novemberéig ott harcoltak, ahol ezt a területet is vérük hullásával védelmezték: a hadseregben. Ezekben az években kivettem részemet a harcból, éspedig nem azért, hogy Déltirol elvesszen, hanem hogy éppen úgy, mint minden német területet, ezt is megtarthassuk a hazának.
Akik akkor nem harcoltak velünk, azok a politizáló párt söpredékének parlamenti zsiványai voltak. Míg mi abban a meggyőződésben harcoltunk, hogy csak a háború győzelmes befejezése tudja Déltirolt is megtartani a német népnek, addig ezek az Efialteszek gonosz nyelvükkel addig izgattak és áskálódtak a győzelem ellen, míg végre a harcoló Siegfriedet orvul ledöfték.
Déltirol megtartását nem a parlamenti szószátyárok bécsi Városház téri vagy a müncheni Feldherrnhalle előtti lázító beszédei biztosítottak, hanem kizárólag a harcoló arcvonal zászlóaljai. Aki ezeket összetörte, az árulta el Déltirolt éppen úgy, mint az összes többi német területet.
Aki azt hiszi, hogy tiltakozások, nyilatkozatok vagy egyesületi felvonulások által a déltiroli kérdés megoldható, az vagy közönséges bitang, vagy német nyárspolgár. Legyünk tisztában azzal, hogy az elveszett területeket nem az Úristenhez való ünnepélyes fohászkodással, vagy a Népszövetségben való jámbor bizakodással, hanem csak fegyveres erővel fogjuk visszaszerezni.
Most tehát az a kérdés, hogy ki lesz hajlandó az elveszett területeket fegyverrel visszahódítani.
Ami engem illet, határozottan és becsületesen állíthatom, lenne még bennem annyi bátorság, hogy parlamenti fecsegőkből, egyéb pártvezetőkből és különféle főtanácsosokból alakítandó parlamenti rohamzászlóalj élén részt vegyek Déltirol győzelmes visszahódításában. Igazán örülni tudnék annak. ha egyszer az ilyen "gyújtó szavú" tiltakozók feje felett néhány srapnel robbanna szét. Azt hiszem, hogyha egy róka bejut a tyúkólba, a riadalom aligha nagyobb, és a szárnyasok menekülése aligha gyorsabb, mint a pompás "szájhős egylet" futása lenne.
A legalávalóbb azonban az egész dologban, hogy ezek az urak maguk sem hiszik, hogy valamit is el tudnak érni. Ők maguk tudják legjobban cselekedeteik lehetetlen és jámbor voltát, de éppen azért cselekszenek így, mert kétségtelenül valamivel mégiscsak könnyebb Déltirol visszaszerzéséért fecsegni, mint egykor annak megtartásáért harcolni. Mindenki eleget tesz tehát a reá eső feladatnak; mi vérünket áldoztuk, ez a társaság pedig a csőrét koptatja.
Különösen pompás látványt nyújt a bécsi legitimista körök felfuvalkodása Déltirol visszahódítása körüli munkájuknál. Hét év előtt fenséges és magasztos uralkodóházuk is hozzájárult hitszegő árulásának gaztettével ahhoz, hogy a világkoalíció győzőként Déltirolt is elhódítsa. Abban az időben ezek a körök támogatták áruló dinasztiajuk politikáját, és egy fabatkát sem törődtek sem Déltirollal, sem mással. Természetesen ma egyszerűbb e területekért a harcot felvenni, mert most ez a harc csak "szellemi" fegyverekkel folyik. Márpedig mindig könnyebb tiltakozó gyűléseken belső magasztos felháborodással torkukat rekedtre beszélni és hírlapi cikkek megírásával ujjukat sebesre körmölni, mint pl. a megszállott Ruhrvidéken mondjuk a hidakat levegőbe röpíteni.
Hogy bizonyos körök a déltiroli kérdést az utóbbi években a német-olasz viszony sarkpontjává tették, annak az oka egészen kézenfekvő. A zsidók és Habsburg legitimisták legnagyobb érdeke fűződik Németország oly szövetségpolitikájának a megakadályozásához, amely egy napon ismét a szabad Németország feltámadásához vezethetne. Nem Déltirol iránti szeretetük vezérli őket mert hiszen e kérdés megoldásának ez legfeljebb csak ártana , hanem az esetleges német-olasz kölcsönös megértéstől való félelmük.
Csak e körök hazug és rágalmazó tendenciájának tudható be a dolgoknak egészen rideg és kihívó módon való, oly értelmű beállítása, mintha mi Déltirolt elárultuk volna. Ezeknek az uraknak egész nyíltan meg kell mondanunk: Déltirolt először is azok a németek árultak el, akik 1914-1918-ig feltéve, hogy épkézláb emberek voltak nem küzdöttek a harctereken, és nem szolgálták hazájukat; másodszor: mindenki, aki ezekben az években nem erősítette népünk ellenálló képességét a háború végigharcolására és nem szilárdította népünk kitartását a harc befejezése érdekében; harmadsorban: mindenki elárulta Déltirolt, aki a novemberi forradalom kitörésében akár ténylegesen részt vett, akár pedig gyáva meghunyászkodásával hozzájárult ahhoz, hogy a Déltirolt egyedül megmenteni képes fegyvereinket megsemmisítsék; végül negyedszer: elárultak mindazok a pártok és azok hívei, akik a versaillesi és saint-germaini szerződést aláírták.
Igenis, így állanak az ügyek, vitéz szájhős uraim! Engem ma már csak az a józan megállapítás vezet, hogy elveszett területeink visszaszerzése nem csiszolt parlamenti szónoklatokkal, hanem egyedül fegyverrel, véres harcok árán érhető el.
Nem habozok annak a kijelentésével sem, hogy miután a kocka már eldőlt, Déltirolnak háború útján való visszaszerzését nemcsak hogy lehetetlennek tartom, hanem a kérdés ilyen megoldását személy szerint is elutasítanám. Tenném ezt abban a meggyőződésben, ha egyszer ilyen véráldozatot latba vetnénk, akkor azt bűn lenne kétszázezer német kedvéért tenni, amikor még mintegy hétmilliónyi német szenved idegen járom alatt és a német nemzet ütőerét képező területeken afrikai néger hordák tobzódnak.
Ha a német nemzet meg akarja szüntetni Európából való kiirtásának veszélyét, akkor nem szabad a háború előtti hibájába esnie, Istent és az egész világot ellenségévé tennie, hanem fel kell ismernie legveszélyesebb ellenfelét, hogy azután ez ellen összpontosíthassa egész erejét. Ha a győzelmet még ha más irányú áldozatok árán is kivívta, akkor népünk eljövendő nemzedékei nem fognak bennünket elítélni. Annál inkább méltányolni fogják a súlyos szükséget, a nehéz gondot, és az ebből eredő keserű elhatározásokat, minél fényesebb lesz a belőlük fakadó eredmény.
Az az igazság vezéreljen bennünket, hogy egy állam elveszett területeinek visszaszerzése elsősorban az anyaország politikai függetlenségének és hatalmának visszaállításától függ. Ezt ügyes szövetségi politika útján lehetővé tenni és biztosítani legelső feladata legyen külpolitikánk erőteljes vezetőségének. Különösen nekünk, nemzetiszocialistáknak kell óvakodnunk attól, hogy a zsidók által vezetett szájhős hazafiak uszályhordozói legyünk. Jaj nekünk, ha ami mozgalmunk is a nagy leszámolás előkészítése helyett tiltakozásokban éli ki magát.
A Habsburg államhullával való nibelungi szövetség fantasztikus értelmezése mellett ezzel a tákolmánnyal együtt Németország is tönkrement. A mai külpolitikai lehetőségek mérlegelésénél a képzelődő érzékenykedés a legjobb eszköz arra, hogy új életre kelésünket örökre lehetetlenné tegyük.
Szükségét érzem annak, hogy egész röviden foglalkozzam azokkal a kifogásokkal, amelyek az előzők során feltett három kérdésre vonatkoznak.
Először: akar-e egyáltalán valaki a mai Németországgal szövetkezni? Másodszor: alkalmasnak látszanak-e az ellenséges nemzetek ilyen átcsoportosításra?
Harmadszor: vajon a zsidóság meglévő befolyása nem lesz-e erősebb minden belátásnál és jóakaratnál, és nem keresztez-e, és semmisít-e meg minden tervet?
Az első kérdés egyik felét már némileg megvilágítottam. Magától értetődő, hogy a mai Németországgal senki sem fog szövetkezni. Nincsen a világnak olyan hatalma, amely sorsát olyan államhoz merné kötni, amelynek kormányai minden bizalmat lehetetlenné tesznek. Azt a kísérletet azonban, amellyel nemzetünk sok tagja a kormány ténykedését népünk mai nyomorúságos gondolkodásmódjával akarja magyarázni vagy menteni, a legerélyesebben vissza kell utasítanunk.
Igaz ugyan, hogy népünk jellemtelensége hat év óta szomorú arányokat ölt, közömbössége a legfontosabb kérdésekkel szemben is valóban lesújtó, gyávasága pedig néha égbekiáltó. Azonban sohase feledjük el, hogy ezek ellenére mégis olyan népről van szó, amely pár évvel ezelőtt a legfennköltebb emberi erények csodálatra méltó példáját adta. 1914 augusztusától kezdve a népek hatalmas küzdelmének befejezéséig a világ egyetlen népe sem tanúsított több férfias bátorságot, szívósabb kitartást és türelmet, mint a mi nyomorulttá vált német népünk. Senki sem foghatja ránk, hogy a mai idők gyalázatossága népünk természetének jellegzetes kifejezése. Amit ma körülöttünk és magunkban is meg kell éreznünk, az csak az 1918. év november 9i irtózatos árulás ész és értelemromboló hatásának a következménye. Itt inkább, mint bárhol másutt érvényesül a költő szava: "A gonosz csak gonoszt szülhet. " De még ebben az időben sem vesztek el teljesen népünk jó alapvonásai, csak szunnyadnak a mélyben. Néha a fekete felhőkkel bevont égen villanásként jelentkezik e nép erénye, amelyre a későbbi Németország mint a kezdődő gyógyulás első jelére fog visszaemlékezni. Nem egyszer találkozott ezer és ezer német ifjú, akik áldozatkész elhatározással, önként és örömmel voltak készek ifjú életüket hőn szeretett hazájuk oltárán feláldozni. Az emberek milliói ismét serényen, odaadással dolgoznak, mintha a forradalom sohasem dúlt volna. A kovács ismét üllője előtt áll, a paraszt az eke után ballag és a tudós szobájában görnyed. Mindnyájan egyenlő igyekezettel és egyforma odaadással teljesítik kötelességüket.
Elnyomatásunk már nem az egykori jóváhagyó mosollyal, hanem elkeseredett arcokkal, ökölbe szorított kezekkel találja magát szemben. Érzelmi tekintetben mindenesetre nagy változás ment végbe.
Ha mindez ma még nem nyilvánul meg a politikai hatalmi eszme újjászületésében és népünk önfenntartási ösztönében, akkor a felelősség ezért azokra hárul, akik 1918 óta nem annyira az ég küldetése, mint saját feltolakodásuk folytán vezetik vesztébe népünket.
Igenis, ha ma nemzetünket hibáztatják, akkor legyen szabad megkérdeznünk: mit tettek annak érdekében, hogy megjavuljon? Kormányunk valóságban alig létező terveinek a népünk részéről élvezett kismérvű támogatása csak nemzetünk csekély életerejének megnyilatkozását vagy még inkább e nagy értékkel való bánásmód teljes csődjét jelenti. Mit tettek kormányaink a büszke önérzetnek, a férfias dacnak és izzó gyűlöletnek népünkben való újraélesztése céljából?
Amikor 1919-ben az úgynevezett "békeszerződést" rákényszerítették a német népre, joggal lehetett remélni, hogy éppen e mértéktelen elnyomás által fog hatalmasan előtörni a német nép szabadság utáni vágya. Békeszerződések, amelyek követelései ostorcsapásként sújtják a népet, nem ritkán szítják az első szikrát a későbbi felkeléshez.
A nemzeti szenvedélyek forrpontig való korbácsolásának micsoda eszközévé válhatott volna a mértéktelen zsarolás és szégyenteljes megaláztatás akaraterős kormány kezében! Hihetetlenül fel lehetett volna korbácsolnia nép közömbösségét először felháborodássá, majd lobogó dühvé ezeknek a szadista szörnyűségeknek a propaganda céljaira történő zseniális felhasználásával! Nagyon sokszor lehetett volna e szégyenteljes pontok minden sorát mindaddig népünk fejére olvasni, míg végre hatvanmillió férfi és nő szívében a közösen érzett szégyen és gyűlölet oly tüzes lángtengerré vált volna, amelynek tűzéből hatalmas akarás nőtt volna ki és ez a kiáltás hangzott volna el: "Mi ismét fegyvert akarunk!"
Igen, csak ezt eredményezheti az ilyen békeszerződés. Mérhetetlen elnyomásában és szemérmetlen követeléseiben a leghatásosabb propagandaeszköz rejlik egy nemzet szunnyadó életerejének felrázásához.
De akkor mindenesetre a gyermek ábécéjétől kezdve a legutolsó újságig, minden színháznak, minden mozinak, hirdetőoszlopnak és minden szabad deszkakerítésnek ez egyedüli nagy küldetés szolgálatába kell állnia, míg végre a mi "egylethazafiaink" fohásza: "Uram szabadíts meg bennünket!" a legkisebb ifjú agyában is lángoló kérelemmé alakul át: "Mindenható Isten, áldd meg egyszer ami fegyvereinket, légy oly igazságos, mint amilyen mindig voltál, ítélj most, vajon méltók vagyunk-e a szabadságra. Urunk, áldd meg a mi harcunkat. "
Mindent elmulasztottak, és semmit sem tettek.
Ki csodálkozhat tehát azon, ha népünk nem olyan, mint amilyen lehetne és kellene lennie, ha a másik világ bennünk csak poroszlót, szolgálatkész kutyát lát, amely hálásan nyalja az öt előbb még fenyítő kezet.
Szövetségkötési képességünk kétségtelenül sokat szenvedett népünk, de különösen kormányunk által. Ez az oka annak, hogy nyolc év határtalan szenvedése ellenére is csak oly kevéssé vágyódik e nép a szabadság után. Amennyire az aktív szövetségi politika népünk értékének felbecsülésétől függ, éppen annyira függ ez az értékelés olyan kormányhatalomtól, amely nem idegen államok napszámosa, a népi erők kifejlődésének kerékkötője, hanem sokkal inkább a nemzeti öntudat hirdetője akar lenni.
Ha népünknek olyan kormánya lesz, amely ebben fogja hivatását látni, akkor hat év sem fog beletelni, és a birodalom merész külpolitikai vezetői a szabadság után szomjúhozó bátor nép akaratára tudnak támaszkodni.
A második kifogást, ti. az ellenséges népek barátságos szövetségesekké változtatásának nehézségét a következőkben válaszolhatjuk meg.
A külországokban a háborús propaganda által kitermelt németellenes hangulat mindaddig megmarad, amíg az újjáéledés jelei nem mutatkoznak, és amíg a német birodalom nem nyeri el ismét olyan állam jellegzetességét, amely az általános európai sakktáblán szerepet játszik, és amellyel számolni kell. Csak akkor, ha a kormányban és a népben kétségtelenül mutatkozik a szövetségkötési képesség, gondolhat egyik vagy másik hatalom azonos érdeke alapján arra, hogy propaganda útján a közhangulatot megváltoztassa. Természetesen ez is évekig tartó munka eredménye. Éppen a nép hangulatának átváltozásához szükséges hosszú időben leli magyarázatát az a nagy óvatosság, amellyel e tekintetben el kell járni. Ugyanis az ember nem fog ilyen munkába kezdeni, ha nincs feltétlenül meggyőződve e munka értékéről és annak későbbi eredményéről. Nem fogjak megkísérelni a nemzet egész gondolatvilágának megváltoztatását egy szellemes külügyminiszter üres fecsegése alapján, anélkül, hogy az új irányú eltolódás valódi értékére nézve ne volna biztosítékuk. A tévedés ezen a téren könnyen a közvélemény teljes szétforgácsolásához vezethet. Egy állammal való későbbi szövetségkötés legjobb biztosítéka nem az egyes kormánytagok ömlengő beszédében, hanem sokkal inkább egy célszerűnek látszó kormányirányzat látható állandóságában és hasonló szellemű közvéleményben rejlik. Ez a biztosíték annál erősebb lesz, minél erőteljesebb a kormányhatalom látható tevékenysége a propaganda útján való előkészítés terén. Más szóval: minél kevésbé félreérthető módon tükrözi vissza a közhangulat a kormány célkitűzéseit.
A mi helyzetünkben egy népet akkor fogunk szövetségkötésre alkalmasnak találni, ha kormánya és közvéleménye egyaránt tántoríthatatlanul hirdeti és képviseli a szabadságharc eszméjét. Ez az előfeltétele olyan idegen államok közvéleményét átalakítandó munka megkezdésének, amelyek saját belátásuk alapján legelemibb érdekeik képviseletében hajlandók az arra alkalmasnak látszó nép oldalán közös utakon járni, tehát vele szövetséget kötni.
Szem előtt kell tartanunk, hogy egy nép határozott lelkivilágának a megváltoztatása nagy munkát igényel, amit eleinte sokan nem fognak megérteni. Éppen ezért bűn és hiba lenne ellenlábas elemek számára támadási felületet nyújtani.
Be kell látnunk, hogy egy ideig eltart az, amíg a nép a kormány tulajdonképpeni szándékát teljesen megérti, mert bizonyos politikai tevékenység előmunkálatainak végső céljára nézve felvilágosítás nem adható. Ezért csak a tömeg vak hitével vagy a politikailag magasabb színvonalon álló vezető rétegek ösztönös megérzésével lehet számolni. Minthogy azonban sok emberből hiányzik az a politikai látnoki érzék és tehetség, felvilágosítások pedig politikai okokból nem adhatók, az értelmiségi vezető egyéniségek egy része mindig ellene fog fordulni az új irányzatoknak, minthogy azok átláthatatlanságuk folytán, könnyen kísérletnek tekinthetők. Így ébreszti fel ez a tevékenység az aggódó konzervatív államférfiak ellenállását.
Ez okból a legfőbb kötelesség az, hogy kicsavarjanak az ily kölcsönös megértés előkészítését zavarni akarók kezéből a lehetőség szerint minden fegyvert, különösen akkor ha úgy, mint a mi esetünkben csak felfuvalkodott politikusok és kávéházi nyárspolgárok teljesen megvalósíthatatlan fecsegéséről van szó. Új hadiflotta után való kiabálás és gyarmataink visszaszerzésének hangoztatása valójában csak együgyű szószátyárkodás, amelynek gyakorlati kivitelével higgadt megfontolás mellett alig lehet számolni. Ezek részben balga, részben bolond, de mindenesetre a halálos ellenség szolgálatában álló bajnokok bárgyú ömlengései. Angliában politikailag kihasználják, és ez semmi szín alatt sem nevezhető Németországra nézve kedvezőnek. Így élik ki magukat az emberek Isten és az egész világgal szembeni kárt okozó tüntetésekben, és megfeledkeznek arról az alapigazságról, amely minden sikernek alapfeltétele, arról, hogy amit teszel, azt alaposan tedd. Ha az ember öt vagy tíz állammal szemben duzzog, elmulasztja egész szellemi és fizikai erejének a legveszedelmesebb ellenfélre való összpontosítását, és feláldozza az ügy szövetség útján való rendezésének lehetőségét.
E téren is nagy hivatás hárul a nemzetiszocialista mozgalomra. Meg kell népünket tanítani arra, hogy tekintsen el a kicsiségektől és mindig a nagy célok felé törjön. Ne aprózza el magát mellékes dolgokban, hanem sohase felejtse el, hogy az a cél, amelyért ma mindnyájunknak küzdenünk kell, népünk puszta létfenntartása, és hogy az egyetlen ellenség, amelyet le kell terítenünk, az a hatalom, amely bennünket létfeltételünktől megfoszt.
Gyakran sok minden okoz nekünk keserű fájdalmat. Ez azonban még koránt sem ok arra, hogy elveszítsük helyes ítélőképességünket, és esztelenül az egész világ ellen hadakozzunk, ahelyett, hogy egyesült erővel a halálos ellenségre vetnénk magunkat.
A német népnek nincs erkölcsi joga mindaddig másokat vádolni, amíg a saját hazáját eláruló bűnösöket nem vonta felelősségre. Helytelen eljárás az, ha Angliát, Olaszországot stb. a távolból szidjuk, velük szemben tiltakozunk, azokat a bitangokat pedig, akik ellenséges zsoldban fegyverünket kicsavarták, erkölcsi erőnket megtörték és megbénított országunkat harminc ezüstpénzért eladták, magunk között megtűrjük.
Az ellenség csak azt teszi, amit előre látni lehetett. Magatartásából és tevékenységéből tanulnunk kellene.
Aki nem képes a helyzet magaslatára emelkedni, annak meg kell gondolnia, hogy ezután már csak a lemondás marad hátra, mert a jövőre nézve minden szövetségi politika lehetősége elvész. Ha Angliával nem akarunk szövetkezni azért, mert elrabolta gyarmatainkat, Olaszországgal, mert Déltirolt bekebelezte, Lengyelországgal és Csehszlovákiával általában véve nem, akkor lassanként Európában Franciaországon kívül amely mellékesen megjegyezve Elzász-Lotaringiát lopta el tőlünk senki sem marad.
Így emberileg érthető, hogy bizonyos, eddig ellenséges népek lelki átalakulása, tekintettel a jövőben fennálló érdekközösségre, kétségtelenül lehetséges akkor, ha államunk belső megerősödése és a létfenntartásunkba vetett elhatározásunk bennünket a szövetségestársi minőségre képesít, továbbá, ha egy azelőtt ellenséges néppel való összeköttetésünk ellenzőinek ügyetlenséggel vagy gonosz áskálódással nem szolgáltatunk anyagot aknamunkájukhoz.
Legnehezebb az állásfoglalás a harmadik kérdés tekintetében. Elképzelhetőe, hogy a szövetségkötésre alkalmas nemzetek valódi érdekeinek képviselői célkitűzéseiket a szabad népek és nemzetek halálos ellenségének, a zsidóságnak akaratával szemben megvalósíthatják? Képesek lesznek-e pl. a hagyományos brit államművészet erői a pusztító zsidó befolyást megtömi vagy sem?
Amint már mondottam, erre a kérdésre nehéz válaszolni. Sokkal több tényezőtől függ, semhogy határozott véleményt lehessen nyilvánítani. Az mindenesetre bizonyos: csupán egy államban tekinthető a jelenlegi államhatalom oly megalapozottnak és annyira az ország érdekeit szolgálónak, hogy politikai szükségességeknek a nemzetközi zsidó erők által való megakadályozásáról már nem lehet beszélni. Ez Olaszország.
A harc, amelyet a fasiszta Olaszország habár alapjában véve talán öntudatlanul is (mit én nem hiszek) a zsidóság három fő tényezője ellen folytat, legjobb jele annak, hogy ha közvetett úton is, de kiverik ennek az államok feletti hatalomnak a méregfogát. A titkos szabadkőműves páholyok betiltása, a nemzetközi sajtó üldözése, évek folyamán azt eredményezi, hogy az olasz kormány tekintet nélkül a zsidó világhidra sziszegésére egyre inkább az olasz nép érdekeit szolgálja.
Nehezebb a helyzet Angliában. A "legszabadabb demokrácia" országában a közvélemény leple alatt ma csaknem kizárólag a zsidó diktál és ennek ellenére ott is állandó küzdelem folyik a brit államérdekek képviselői és a zsidó világdiktatúra előharcosai között.
Hogy ezek az ellentétek gyakran mily erős összetűzésekre vezettek, azt a háború után lehetett a legtisztábban felismerni, különösen a japán kérdésnek az angol hivatalos körök, másrészt a sajtó részéről való különböző felfogása tekintetében. Közvetlenül a háború befejezése után ismét jelentkezett a régi feszültség Amerika és Japán között. Természetesen a nagy európai világhatalmak sem maradhattak közömbösek az új háborús veszedelemmel szemben. Angliában minden rokoni kötelék ellenére sem lehetett az irigy aggodalom bizonyos érzését elnyomni az USA hatalmának nemzetközi, gazdasági és politikai növekedésével szemben. Az egykori gyarmatból, a nagy anya gyermekéből úgy látszik, hogy a világ új ura támad fel. Az ember megérti, ha Anglia gondterhes nyugtalanságában régi szövetségeseit felülvizsgálja, és a brit kormány aggódva tekint olyan időpont felé, amikor már nem azt fogjak mondani: "Anglia a tengerek ura", hanem az "USA tengerei".
A gigantikus amerikai államkolosszushoz szűzföldjének végtelen gazdagsága mellett nehezebb hozzáférni, mint a körülzárt német birodalomhoz. Ha egykor itt is sor kerül a végső leszámolásra, ha Anglia egyedül marad, a végzet felette is beteljesedik. Azért nyúl mohón a sárga kéz után és oly szövetségbe kapaszkodik, amely fajilag talán nem igazolható, politikai szempontból azonban egyedül erősítheti a brit világuralmat a felfelé törekvő amerikai kontinenssel szemben.
Mialatt az angol államvezetőség az európai harctereken Amerikával közösen vívott harcok ellenére nem tudta elhatározni magát arra, hogy az ázsiai szövetségen kissé tágítson, az egész zsidó sajtó hátba támadta ezt a szövetséget.
Hogyan lehetséges az, hogy a zsidó sajtótermékek, amelyek 1918-ig hűséges zászlóvivői voltak a Német Birodalom elleni brit harcnak, most egyszerre hitszegést követnek el, és külön utakon járnak?
Németország megsemmisítése nem angol, hanem elsősorban zsidó érdek volt. Ugyanúgy ma Japán letörése kevésbé szolgál brit államérdeket, mint inkább a remélt zsidó világuralom vezetőinek messzemenő kívánságait. Mialatt Anglia saját világuralmi helyzetének fenntartásán fáradozik, azalatt a zsidó saját támadást szervez annak elhódítására.
A zsidó a mai európai államokat egyrészt a nyugati demokrácia kerülő útján, másrészt az orosz bolsevizmus közvetlen uralmán keresztül már akarat nélküli eszköznek tekinti saját kezében. De nemcsak az Óvilágot hálózták be, hanem az Újvilágot is ugyanez a sors fenyegeti. Zsidók uralkodnak az Amerikai Egyesült Államok tőzsdéin. Évről évre mindinkább egy százhúszmilliós nép munkaerejének vámszedőivé lesznek, és ma már csak nagyon kevés azok száma, akik a zsidóság legnagyobb bosszúságára még teljesen függetlenek.
Kiváló ügyességgel gyúrták át a közvéleményt és formáltak harci eszközt saját jövőjük érdekében.
A zsidóság legnagyobbjai azt hiszik, hogy e néprontó faj közeledik már ószövetségi küldetéséhez.
E nemzeti mivoltától megfosztott gyarmati területen belül egyetlen független állam is képes volna az utolsó órában az egész számítást keresztülhúzni. Mert bolsevista világ csak akkor állhat fenn, ha mindent magába foglal.
Feltéve, hogy csak egy állam is megtartja a maga nemzeti erőit és nagyságát, a zsidó zsarnoki uralom, mint minden kényuralom ezen a földön, elbuknak a nemzeti gondolattal szemben.
A zsidó tisztában van azzal, hogy noha sikerül neki ezeréves simulékonyságával az európai népeket aláaknázni és nemtelen fattyúkká nevelni, de az oly ázsiai nemzeti államot, mint Japánt, aligha volna képes ily sorsra juttatni. A zsidó ma a németet, angolt, amerikait és franciát utánozza, azonban a sárga fajhoz hiányoznak az összekötő kapcsai. Ezért igyekszik a japán nemzeti államot hasonló alakulatok erejével megtömi, hogy megszabaduljon a veszélyes ellenféltől.
A zsidó évezredes birodalmában irtózik a japán nemzeti államtól, és így annak megsemmisítését még saját diktatúrájának megalapítása előtt óhajtja. Ma Japán ellen szítja a népeket, mint egykor Németország ellen. Így könnyen megtörténhetik, hogy mialatt az angol diplomácia a Japánnal való szövetség kiépítésén fáradozik, a brit zsidó sajtó már a szövetség elleni harcot követeli és a demokrácia hangoztatásával, meg "Le a japán militarizmussal és császársággal" csatakiáltással megsemmisítő háborút készít elő.
Így a zsidó ma Angliában megtagadta az engedelmességet. A zsidó világveszedelem elleni harc ezzel ott is megkezdődik.
Ismét hatalmas feladat vár a nemzetiszocialista mozgalomra. Neki kell a nép szemét felnyitni, vele az idegen nemzeteket